15 éves évforduló
Dr. Széplaki László:
Tisztelt Kollégák, Kedves Vendégek!
Szeretettel köszöntöm a megjelenteket, köszönöm, hogy eljöttek, hogy velünk ünnepeljék az ítélőtábla újra alapításának 15. évfordulóját. Külön köszöntöm az előadói minőségben is jelenlévő közjogi méltóságokat, az igazságszolgáltatás egységén őrködő Kúria Elnökét, az Alkotmánybíróság Elnökét, akik egyre több bírósági határozat alkotmányossági felülvizsgálatát végzik, valamint, az ítélőtáblán először tiszteletét tévő, Országos Bírósági Hivatal Elnökét. Köszöntöm az Igazságügyi Minisztérium Államtitkárát, az OBT Elnökét, az Ítélőtáblák Elnökeit, valamint a Győri Ítélőtábla illetékességi területéhez tartozó törvényszékek Elnökeit. Köszöntöm az ítélőtábla kollégiumának törvényszéki bírói tagjait, a társhatóságok vezetőit, a dékán asszonyt, valamint az előadást tartó professzor urakat.
Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm a kollégáimat, közöttük is az ítélőtábla korábbi elnökét, Dr. Havasiné Dr. Orbán Máriát, a nyugdíjas kollégákat, illetve a volt kollégákat, akiknek munkája, és elkötelezettsége jelenti magát, az ítélőtáblát. Nélkülük igaz szép, de csak egy üres épület lenne az ítélőtábla, Ők azok, akik tartalmat adnak ennek, és az Észak-Dunántúli Régió ítélkezésének egységét meghatározva a régió legnagyobb tárgyi súlyú civilisztikai és büntető ügyeiben járnak el másodfokon, és büntetőügyekben harmadfokon.
15 év, ha belegondolunk nem hosszú idő egy bíróság életében, de egyre gyorsuló világunkban rengeteg minden történik ezalatt. Folyamatos változások között dolgozunk, elég, ha csak az illetékességi területünk változásit említem. Eredetileg a Győri Ítélőtábla illetékességéhez tartozott Zala megye is, majd 2011-ben elcsatolták innen, de 2017. évtől hozzánk tartozik Fejér megye, így egyedüliként az országban a Győri Ítélőtábla illetékességi területéhez 5 törvényszék tartozik.
Mindemellett számos hatásköri változás is volt az elmúlt 15 év alatt, ügycsoportok jöttek-mentek, de a 2003. óta meglévő ítélőtáblákról azt hiszem bebizonyosodott, hogy újra megtalálták a helyüket, a magyar igazságszolgáltatási rendszerben gyökeret vertek, és jelentős szerepet játszanak az ítélkezésben.
Az ítélőtáblák felállítását a XIX. század végén, XX. század elején, az elsőfokú bíróságok, illetve az igazságszoltáltatás szervezeti átalakítása indokolta. Eredetileg két ítélőtábla állt fel a XIX. században, majd azok túlterheltsége miatt 1891-től 11 ítélőtábla működött, köztük a Győri Ítélőtábla is, egészen 1951-ig, amikor az igazságszolgáltatás szovjet mintára történő átalakítása során az ítélőtáblákat megszüntették. Ezt követően az ítélőtáblák csipkerózsika álmukat aludták, egészen a XX. század végéig, XXI. század elejéig.
Az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 1997. évi LXIX. törvény indokolása szerint, az ítélőtáblák létrehozását, a bírósági szervezetbe történő beillesztését a helyi bíróságok és a megyei bíróságok közötti munkamegosztás célszerűbbé tétele indokolta azzal, hogy jobban igazodjon a bírói kar struktúrájához, szakismeretéhez. A hatáskörök átrendezésével, valamint a kétfokú jogorvoslati rendszer bevezetésével lehet elérni – az indokolás szerint -, hogy a bonyolultabb ténybeli és jogi megítélésű ügyek a szakmailag felkészültebb megyei bíróságokra kerülhessenek.
A törvény indokolása szerint az ítélőtáblák kizárólag jogorvoslati fórumként működnek, így a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési munkaterhének csökkenésével, maradéktalanul elláthatja a bírósági jogalkalmazás egységesítésével kapcsolatos alkotmányos feladatait.
A törvény célja, hogy az ítélőtábláknak a bírósági szervezetbe történő beleillesztése visszatérést jelentsen a jogi hagyományokhoz, és harmonizál az Európai Unióhoz tartozó államokban működő bírósági szervezeti rendszerekkel is.
A törvény rendelkezései mindenki által ismert módon – némi késéssel és módosítással – 2003. és 2005. évben manifesztálódtak, először 3 majd 2 további ítélőtábla felállításával.
Mennyiben is valósult meg a Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria törvényi célként megfogalmazott tehermentesítése? Egy-két adatot ismertetnék csak:
A Győri Ítélőtáblára az első 15 évében 1732 büntető peres, és 7.698 büntető peren kívüli, valamint 5827 civilisztikai peres, és 17.185 civilisztikai peren kívüli, összesen 32.442 ügy érkezett, amelyek a december 31. napján folyamatban volt 202 ügy kivételével befejezést is nyertek.
A befejezett ügyek és az elbírált ügyek száma is jelentős, de az ítélőtáblánk bíráinak döntései a büntető harmadfokú, peren kívüli másodfokú és felülvizsgálati eljárásokban a kúriai felülbírálatok során nagyrészt úgy maradtak hatályban, ahogy azt az ítélőtábla bírái meghozták, miként ez az összbírói beszámolókban minden éven bemutatásra is került.
Visszakanyarodnék a korábban említett állandó változásra. Ez nem csak az alkalmazandó joganyag állandó változását jelentette mindannyiunk számára, de újabb és újabb kihívások elé állította az egész igazságszolgáltatási rendszert, így az ítélőtáblákat is. A felmerülő feladatok közös megoldása érdekében igyekszünk szorosra fűzni a kapcsolatunkat a törvényszékekkel, és a Kúriával is, ami a szakmai kapcsolat erősítésében nyilvánul meg. Ez közös képzéseket, közös kollégiumi üléseket jelent, amelyeken a törvényszékek helyi műhelyében kiforrott gondolatok is gazdagítják az ítélőtáblát. Igyekszünk kitekinteni a tudomány világába is, miként az itt jelenlévő professzor urak érdekes előadásait is várjuk. A változások azonban soha nem állnak meg, egy valami állandó, a változás. Elég, ha csak a legújabbra gondolunk, a munkaügyi ügyszakra, amelynek kollégiumai 2020. április 1-től alakulnak meg az ítélőtáblákon, így a Győri Ítélőtáblán is, ami után a munkaügyi ügyszak törvényszéki elsőfokra történő telepítésével másodfokként az ítélőtáblák járnak majd el.
A 15 éves évforduló azonban alkalmat ad arra, hogy egy picit megálljunk, visszatekintsünk, értékeljük az elmúlt éveket. Ennek apropóján készült az az ünnepi kötet, amelynek bemutatása is a mai napon történik, és a XIX. század végének, XX. század elejének a Győri Ítélőtáblai, illetőleg győri ítélkezését dolgozza fel.
Nem szeretném Barna Attila kenyerét elvenni, de ha beleolvasunk a könyvbe, láthatjuk, hogy sok szempontból nincs új a nap alatt, az akkori bíró kollégák is nagyon sok hasonló problémával küzdöttek, mint mi. Külön öröm volt számomra, hogy a kötet megírásában több bíró kollégám is részt vett, a tudomány emberei mellett.
Ezúton is szeretném megköszönni a segítséget Dancsecz Mónikának, a levéltár vezetőjének, aki nem csak szerzőként működött közre a kötet létrehozásában, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy az irattári anyagokat kikölcsönözhessük, és sokkal könnyebb volt kutatni, feldolgozni azokat, hogy nem kellett minden alkalommal elmenni az irattár épületébe.
Köszönöm még egyszer mindenkinek, hogy eljött velünk ünnepelni, az ünnepi konferenciát ezennel megnyitom.
Dr. Senyei György, az Országos Bírósági Hivatal elnöke:
Tisztelt elnök urak, tisztelt összbírói értekezlet, kedves bírótársaim, vezetőtársaim, tisztelt meghívottak!
Nehéz és egyben könnyű helyzetben is vagyok. Nehéz a helyzetem, hiszen a köszöntőt elnök úr már elmondta helyettem, hiszen én is szerettem volna az ítélőtáblák helyét, szerepét, és tevékenységét méltatni, azonban az előttem szóló ezt tökéletes mértékben megtette, így részemről ennek megismétlése szükségtelen. Talán annyira lehetek bíró, hogy az előttem szólóhoz csatlakozom, nyilatkozatát sajátomnak ismerem el, eszerint azt megismételni nem kívánom.
A helyzetem azért is különleges, hiszen az Országos Bírósági Hivatal elnökeként másodszor szólalok fel bírói fórum előtt, hivatalos meghívottként pedig első alkalommal teszem meg. Távol álljon tőlem, hogy programbeszédet mondjak, de néhány gondolatot az ítélőtáblák kapcsán megosztok a hallgatósággal a bíróságokkal összefüggésben.
Amennyiben megnézzük a kommunikációt a bíróság tág és szűk értelembe vett szervezetrendszerén belül, látható, hogy jelentős feszültség halmozódott fel, s ez a feszültség komoly, már a működést is érintő problémakört keletkeztetett. Azért mondtam, hogy tág értelemben vett szervezetrendszeren belül, hiszen a bírósági szervezetrendszer az Országos Bírósági Hivatal, az Országos Bírói Tanács, illetőleg a Kúria és valamennyi bírói szervezet egysége.
Amennyiben az egységeken belül olyan mérvű az ellentét, amely már adott esetben kommunikációs zavart keletkeztet, ez a bíróságok működésére és azok megítélésére is kihat. Ez szükségképpen azt jelenti, hogy ez már meghaladja a kommunikációs stratégiával adható válaszokat, ami konkrét intézkedéseket igényel. Az Országos Bírói Tanács hallgatott meg először 2019. december 4-én, ott elmondtam a gondolataimat, és ezt folyamatosan fenn is tartom. Szükségesnek tartom a jogszabályi keretek közötti, hatáskört tiszteletben tartó korrekt együttműködést. Ez alatt a rövid idő alatt úgy érzem, hogy a megvalósítás útján járunk.
A következő pont a bíróságok társadalmi szerepvállalásának értékelése, áttekintése és újragondolása. Tudomásul kell vennünk azt, hogy a bíróságokat, a bíróságok tevékenységét a szűk és a tág értelemben vett jogkereső közönség értékelni fogja. A bíróságokat alapvetően szeretni senki nem fogja, szükségképpen azért, mert a bírói döntések mindig az egyik félnek sérelmet okoznak. Soha nem lesz az ügyfél elégedett akkor, ha egy tökéletesen indokolt ítélettel szabadságvesztésre ítélik, a gyermekét nem nála helyezik el, vagy 10.000.000,- Ft kártérítés megfizetésére kötelezik.
A kommunikáción belül a sikert nem like-okkal kell mérnünk. A bíróságokat nem kell like-olni. Mindig elgondolkodtató, hogy kell-e egyáltalán a bíróknak, a bíróságoknak Facebook jelenlét. Ezen lehet vitatkozni.
Legfőbb célként jelölöm meg, hogy a bíróságok térjenek vissza a klasszikus szerepükhöz, ami csak egy van, és ez az ítélkezés. Tartózkodni kell a társadalmi szerepvállalástól a bíróságoktól idegen társadalmi jelenléttől, a különféle fesztiválokon való jelenléttől, és így tovább.
A mennyiségi szempontú ítélkezésről komoly hangsúlyt kell helyeznünk a minőségi ítélkezésre, és ennek feltételei teljes mértékben adottak. Valamennyiünk előtt ismertek az ügyérkezési mutatók, melyek már lassan nem ügyérkezési mutatók, hanem csökkenést tükröző számok, aminek úgy gondolom, hogy az ítélkezés megalapozottsága körében jelentkeznie kell. Most már nem mondhatjuk azt, hogy mennyiséget kell befejeznünk, hiszen a mennyiség felől a minőség irányába vissza kell állítanunk a dinamikus egyensúlyt, melyhez a technikai feltételeink adottak. Volt idő, amikor a barna BH-kat tekintettük át, és hozzá a három kötetes fekete kommentárokból dolgoztunk. Az ugrásszerű technikai fejlődés nem feltétlenül tükröződik minden esetben az ítélkezés színvonalán.
Szükséges az, hogy egyfajta sajátos profiltisztítás menjen végbe minden egyes bírói egységben, a törvényszékeken, ítélőtáblákon, helyi bíróságokon, minden szinten. Élesen el kell választani az igazgatási és az ítélkezési funkciót, ezen belül pedig a kevert státuszoktól meg kell szabadulni, legalábbis minimalizálni szükséges, értem ezalatt az igazgatási feladatokkal megbízott bírókat. A bíró vagy igazgasson, igazgatási vezetői funkcióban vagy ítélkezzen, ugyanis a kettő keveréke disszonáns, és adott esetben zavart keletkeztet.
A bírósági tevékenységet nyilvánvalóan szakemberi segítő munkának kell elősegítenie.
A nagyobb létszámú munkacsoportok felől sokkal inkább az egy feladatra kijelölt, néhány fős kabinetek iránya követendő. Egy munkát, egy feladatot kell elvégezniük néhány nap, néhány hét alatt, melyre egy választ kell adni, ezt követően – adott esetben – megszűnik a kabinet szerepe.
A Győri Ítélőtábla kiemelt fontosságú és jelentőségű, hiszen előttem ismert tevékenységének magas színvonala és az ítélkezésben betöltött egyértelmű szerepe. Az ítélőtáblák a legjobban teljesítők közé tartoznak az időszerűség kérdésében, a minőségi ítélkezést összefűzhetjük a Győri Ítélőtábla tiszteletre méltó tevékenységével.
Szeretném kifejezni az örömömet, hogy 55 év után, 2005. január 1-jén újra működni kezdett egy értékes ítélőtábla, és tisztelettel kérem valamennyi itt jelenlévő bírótársamat, hogy a munkát folytassuk, figyeljünk egymásra, és dolgozzunk úgy, hogy az elismerést ne mi mondjuk ki magunkról, ne mi méltassuk magunkat, hanem adott esetben a jogkeresők – azt nem mondom, hogy örömmel, mert úgy sosem fognak távozni, de legalábbis – elfogadó értékeléssel lépjenek ki a bíróság kapuján.
Amikor ünneplünk egy szervezetet, egy alkotást, a jelentős alkotó személyét meg kell említenem és külön kell köszöntenem. Ennek keretében kérem, engedjék meg, hogy egy jelképes csokrot átnyújtsak az ítélőtábla első elnökének Orbán Mária elnök asszonynak.
Elnök urak, bírótársaim, kedves vendégek, köszönöm, hogy meghallgattak.
Dr. Sulyok Tamás (elnök, Alkotmánybíróság)
Alapjogvédelem
Az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok közös ügye[1]
Darák Elnök Úr, Tisztelt Senyei Elnök Úr! Elnök Asszonyok, Elnök Urak, Dékán Asszony, Államtitkár Asszony, Professzor Asszonyok és Urak, Bíró Asszonyok, Bíró Urak! Nagy szeretettel köszöntök mindenkit a Győri Ítélőtábla tizenötödik születésnapján!
Az Alkotmánybíróság nevében ezúton köszöntöm a Győri Ítélőtábla minden bíráját és munkatársát. Nos, ha 2012 előtt lennénk, akkor valószínűleg itt már abba is hagyhatnám a beszédet, mert 2012 előtt az Alkotmánybíróság és az Ítélőtábla között közös kapcsolódási pont nem volt. Valószínűleg ezért sem véletlen, hogy én is – ahogy Senyei Elnök Úr – első ízben állok egy ítélőtábla bírói kara előtt, s nagy tisztelettel köszönöm Széplaki László Elnök Úrnak ezt a meghívást. Örömmel tettem eleget invitálásának már csak azért is, mert azt gondolom, hogy 2012 óta ennek az örömnek megvan a tételes jogi alapja.[2] Van ugyanis egy nagyon fontos közös ügye az Alkotmánybíróságnak és a bírói karnak, és ez a közös ügy nem más, mint az alapjogvédelem.[3] Hogy miért mondom ezt? Azért, mert úgy vélem, hogy az Alaptörvény átrajzolta azt az alapparadigmát, ami a bírói jogértelmezésre vonatkozik. Ez a paradigmaváltás pedig abban áll, hogy a bírói jogértelmezésnek létrejött egy egészen egységes síkja: amíg korábban volt büntető jogi, polgári jogi, közigazgatási jogi jogértelmezés, addig 2012 óta létezik egy közös jogértelmezési pont, az alkotmányjogi jogértelmezés.[4]
Mi a különbség az alkotmányjog és a többi jogág között? Mondok egy, a biológia területéről vett hasonlatot a mindannyiunk által ismert kakukkmadárról. A kakukk egy olyan madár, amelyik egy másik madár fészkébe rakja le a tojásait, ezért nem is nagyon szeretik az emberek ezt a madarat. Nos, az alkotmányjog egy hasonló módon működő jogág. A szakjogágak fészkébe elhelyezi a mércéit, majd amikor ezek mozgásba jönnek és kikelnek, akkor ráüt a különböző szakjogági mércékre egy picit; csak nem akkorát, mint a kakukk, mert nem hal bele a másik madár fiókája. Ez a történet nem olyan szomorú, mert életben marad a jogág is, és életben marad az alkotmányjog is azzal, hogy bizonyos mércéket próbál az idegen jogági környezetben érvényesíteni. Erről szól az Alaptörvény alap 28. cikkének az a része, ami az alkotmánykonform jogértelmezést írja elő a bíróságok számára. Ez a norma mindhárom jogágat érinti, s korábban egyáltalán nem létezett hasonló.
Az alkotmánykonform jogértelmezés elsősorban azt jelenti, hogy a bírónak fel kell tárnia az ügy alapjogi érintettségét. Persze csak akkor, ha van ilyen. Átlagosan az ügyek ezred vagy tízezred részében találkozhatunk ilyenekkel, ezt az Alkotmánybíróság által megsemmisített igen csekély számú, évi tíz-húsz körüli jogerős bírói döntés is jól érzékelteti.[5]
Ha az ügynek van alapjogi érintettsége, a bíró azon dilemma előtt áll, hogy vajon a büntető-, a polgári- vagy a közigazgatási jogszabálynak, amelyet neki alkalmaznia kell a konkrét ügyben, van-e olyan értelmezési tartománya, amely összhangban áll az Alaptörvénnyel. Erre a kérdésre a bírónak választ kell adni ahhoz, hogy az Alaptörvénnyel összhangban álló döntést tudjon hozni.
Ha megtaláltam azt az értelmezési tartományt, amiről én úgy vélem, hogy összhangban áll az Alaptörvénnyel, akkor már jó úton járok. Kétség esetén az Alkotmánybíróság gyakorlatát kell segítségül hívnom, abból fogom látni, hogy vajon ebben a konkrét ügyben az alkotmánykonform értelmezésnek van-e korábbi gyakorlata. Ha van ilyen, akkor tudok mire hivatkozni és akkor el tudom kerülni az egyik „csapdát”, az úgynevezett valódi alkotmányjogi panaszt, amit ugyancsak az új Alaptörvény vezetett be. Valódi alkotmányjogi panasz néven terjedt el a szakirodalomban is, de ez a név egyben megtévesztő is lehet. Eredeti modellje a német Grundgesetz által bevezetett úgynevezett Urteilsverfassungsbeschwerde, ami az ítélet elleni alkotmányjogi panaszt jelenti. Lényege szerint nincs köze az alkotmánybíráskodás klasszikus formájához, a normakontrollhoz, hanem ez az az alkotmányjogi panasz, amely klasszikusan az alapjogi bíráskodás alapját képezi. Azon alapjogi bíráskodásét, amit az 1990-es évek végétől követelt a magyar alkotmányjogi szakirodalom,[6] ám amikor bevezették, mégsem kapott súlyának megfelelő pozitív értékelést, mert az Alaptörvény körüli politikai viták sajnos elterelték róla a figyelmet. Mindazonáltal szeretném, ha mindenkiben tudatosulna, hogy egy olyan fontos alkotmányjogi instrumentumról van szó, amelynek szakszerű gyakorlása a német Szövetségi Alkotmánybíróságot Európa legtekintélyesebb alkotmánybíróságává tette.[7]
Tehát ha a bíró megtalálja azt az értelmezési tartományt egy alapjogilag érintett ügyben, ami megfelel az Alaptörvény autentikus értelmezésének, akkor nincs további probléma, nyugodtan meghozhatja az ítéletét. Ha azt megtámadják alkotmányjogi panasszal, az valószínűleg sikertelen lesz.
Mi a teendő azonban akkor, ha a bíró nem találja meg az adott ügyben releváns szakjogági jogszabály Alaptörvénnyel konform értelmezési lehetőségét? Ilyen esetben a bíró csak egyet tehet: felfüggeszti az eljárást, és bírói indítvánnyal az Alkotmánybírósághoz fordul. Ha a bírónak valóban ez a meggyőződése alakult ki, akkor lényegében nincs választási lehetősége. Hiszen, ha a bírói meggyőződés szerint egy adott ügyben alkalmazandó jogszabálynak nincs az Alaptörvénnyel összeegyeztethető, illetve az alapjogi védelem szempontjából konform értelmezési tartománya, azt a jogszabályt nem lehet alkalmazni, hiszen maga a bírói lelkiismeret tiltja annak az alkalmazását, és ekkor az Alkotmánybírósághoz kell fordulni bírói indítvánnyal.
A bírói indítványokat a bíróságok érthető módon nem igazán kedvelik, mert igazából a bírónak itt át kell ülnie egy másik székbe, ahol nem döntést hoz, hanem indítványoz. Ez egy lényeges szerepbeli változás, és ezért fontos is, hogy a bíró bizonyos szakmai beidegződéseken túllépjen; s hogy ez a gyakorlatban meg is történik, annak bizonyítéka az egyre több sikeres bírói kezdeményezés.
Minden évben hatvan-hetven bírói indítvány érkezik az Alkotmánybírósághoz, és tulajdonképpen ez az az intézmény, ami az egyik oldalon a garanciája annak, hogy érvényesülni tudjon az új alapjogi bíráskodási koncepció. Érvényesülni tud az az alapelv, hogy a bíróság csak az alaptörvénnyel összhangban értelmezheti az Alaptörvényt. Ez az egyik jelentősége a bírói kezdeményezésnek. A másik, hogy igazából a bírói kezdeményezésen keresztül a bíróság és az Alkotmánybíróság közösen védi az alkotmányosságot.[8]
Az Alkotmánybíróság csak indítvány alapján tud dolgozni. Ugyanúgy a bíróság is csak vádiratra vagy keresetlevélre tud dolgozni. A bíróság is csak akkor tudja védeni a büntető-, polgári- és közigazgatási- törvények betartását, ha megfelelő indítvány van előtte. Az Alkotmánybíróság is így van ezzel. A bírói kezdeményezés az az alkotmányjogi intézmény, amelynek keretében az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok közösen védik az alapjogok érvényesülését, és elejét veszik annak, hogy egyetlen szakjogági jogszabályt se lehessen az Alaptörvénnyel ellentétesen értelmezni.
Milyen vívmány született még 2012-ben a valódi alkotmányjogi panasz bevezetésével? Az egyik nagyon fontos ilyen újdonság, hogy a 2012 előtti időszakhoz képest az Alkotmánybíróság mindhárom hatalmi ág felett alkotmányjogi kontrollfunkciót gyakorol. Korábban csak a törvényhozás felett gyakorolhatott ellenőrzést az Alkotmánybíróság a normakontrollos hatáskörein keresztül.[9]
2012 óta azonban az Alkotmánybíróság a másik két hatalmi ág alkotmányos kontrolljára is felhatalmazást kapott. Azzal ugyanis, hogy valamennyi bírói döntés az Alkotmánybíróság előtt alkotmányjogi panasszal megtámadható, az Alkotmánybíróság ezeket elbírálva alkotmányos kontrollt gyakorol az igazgatási hatalmi ág felett is, mivel a közigazgatási határozatok megtámadhatók a bíróság előtt. És végül a már említett módon érvényesül ez az alkotmányjogi kontroll a bírói hatalom felett is, az alkotmányjogi panaszok elbírálása révén.
Hogy az Alkotmánybíróság ezzel jól él-e vagy sem? Nekünk minden bizonnyal nem egyezik meg teljesen a véleményünk erről, de hát nem is kell. Ha két jogásznak egyezik a véleménye, az akár gyanús is lehet. Ezzel gyakran küzdünk az Alkotmánybíróságon is: tizenöt alkotmánybírónak együtt döntést hozni mindig nagyon nehéz. De azt gondolom, hogy nem az a fontos, hogy egyezzen a véleményünk. Az a fontos, hogy értsük egymást.
Ha csak hozzávetőlegesen is szemügyre vesszük az arra vonatkozó statisztikai adatokat, hogy a környező államokban hasonló alkotmánybírósági hatáskörben hány jogerős bírói döntést semmisítenek meg, jól látszik, hogy északi és déli szomszédainknál évente több száz jogerős bírói döntést semmisítenek meg az alkotmánybíróságok a miénkkel azonos alkotmányjogi panasz hatáskörben. A magyar Alkotmánybíróság évente pusztán tíz-húsz jogerős bírói döntést semmisít meg, amely nagyságrendjét tekintve körülbelül megfelel a német Szövetségi Alkotmánybíróság által produkált megsemmisítések átlagának.
Ebből a tényből kettős következtetés vonható le: egyrészt az, hogy az Alkotmánybíróság nem nagyon avatkozik bele olyan ügyekbe, amelyeknek ne lenne alapjogi érintettsége.[10] Másrészt ez azt is jelenti, hogy nincs rendszerbeli alkotmányos probléma a magyar igazságszolgáltatásban. Rendszerszinten nincs olyan probléma, amit az Alkotmánybíróság az európai mainstream-nél csak lényegesen nagyobb mennyiségű jogerős bírói határozat megsemmisítésével tudna kiküszöbölni, s ez egy nagyon pozitív elem. Szeretném itt, a bíró kollégák és Senyei Elnök Úr előtt hangsúlyozni, hogy a magyar bírói kar teljesítményének alapvető alkotmánykonformitása a magyar bírói kar érdeme, és szeretnék ehhez ezúton is gratulálni minden jelenlévő bíró kollégának.
Szeretnék még megemlíteni egy további újdonságot, amely ugyancsak közvetlen összefüggésben áll a valódi alkotmányjogi panasz bevezetésével. A West Balkán-Szalontai ügyben hozott döntése óta a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága effective remedy-nek, azaz hatékony jogorvoslatnak ismeri el a magyar Alkotmánybíróság döntését. Ez korábban nem is lett volna elvárható, mivel a normakontroll hatáskör gyakorlásával 2012 előtt az Alkotmánybíróság nem tudott egyedi ügyben jogorvoslatot nyújtani az érintetteknek. Minden azzal jár, hogy a strasbourgi jogorvoslat igénybevétele előtt a legtöbb ügyben az alkotmánybírósági panaszeljárást is ki kell meríteni.
Hogy mi a siker Alkotmánybíróság nézőpontjából? Mi a sikeres ügy? Tulajdonképpen azt gondolom, tágabb értelemben a legsikeresebb ügy az, amikor az Alkotmánybíróság elutasítja az indítványt. Miért? Mert akkor működik az alkotmányos rend. A legnagyobb siker az, ha mi azt tudjuk mondani, hogy a jogalkotó alkotmányos szabályokat hozott, és a bíróság alkotmányosan mérlegelte a szakjogági jogszabályokat. Persze ez nyilván kicsit szofisztikált nézőpont. Mi azt nézzük Európában, hogy nekünk konkrétan mit használ egy ügy. Mikor tudunk sikeresek lenni egy adott ügyben? Mert a jogérvényesítés mindig a siker felé kell, hogy vigyen, és – ahogy Senyei Elnök Úr mondta – vannak vesztesek és nyertesek, és itt is mindig vannak vesztesek és nyertesek, és ebből a nézőpontból nézve sikernek kell tekinteni azt is, ha egy alkotmányos szabály nem érvényesült, és ezért meg kell semmisíteni egy adott jogszabályt. Ha mindez egy bírói kezdeményezés útján történik, akkor a bíróság és az Alkotmánybíróság együttműködése révén tudtuk megtisztítani egy alkotmányellenes szabálytól a magyar jogrendszert. Vagy éppen egy bírói döntést kell semmisíteni, és ezzel tulajdonképpen elértünk, hogy a bírói gyakorlat alkotmányos irányban fog tovább fejlődni. Az Alkotmánybíróság azon kívül, hogy megsemmisít bírói döntéseket, mást nem tesz; a Kúria kezében van a továbbiakban minden intézkedési lehetőség bírósági szférán belül, és ez így is van rendjén, mert ez a bírói függetlenség komoly garanciáját képezi.[11]
A továbbiakban két sikeres alkotmányjogi panaszról és két sikeres bírói kezdeményezésről is szeretnék beszélni, ami az utóbbi néhány évben történt.
Az első ügy a Balassagyarmati Törvényszék ügye volt, és az alkotmánybírósági szóhasználatban „vadkáros ügynek” szoktuk nevezni.[12] Az Alkotmánybíróság azt rögzítette ebben az ügyben, hogy a bírói függetlenségnek nem korlátja, hanem biztosítéka a törvénynek való alávetettség.
Mi történt ebben az ügyben? Elütött egy autó a Mátrában egy szarvast. Bekövetkezett egy vadkár, és pont akkor következett be szerencsétlen módon ez a vadkár, amikor a jogalkotó a korábbi bírói gyakorlathoz képest száznyolcvan fokkal módosította az erre vonatkozó szabályokat. Talán még egy évig sem volt hatályban az új szabályozás, de ezt sem a szarvas, sem a gyilkos vezető sem, mégis a kár bekövetkeztének időpontjára tekintettel, egy bizonyos állapot szerint, a polgári jogi szabályok hatályos szövege szerint kellett eljárni.
Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, és ezt a másodfokú bíróság is helyben hagyta. Igazából arra hivatkozott az első- és másodfokú bíróság, hogy a korábbi bírói gyakorlat, ami az akkori tételes jognak éppen tíz hónapig egyáltalán nem felelt meg, teljes mértékben ellentétes volt ezzel. A korábbi bírói gyakorlat értelmében hasonló esetekben egyértelműen el kellett utasítani a keresetet. Hát látják, hogy itt az Alkotmánybírósággal szemben egy csemege ügyről van szó.
A német alkotmánybíróság már az 1960-70-es években letette az önkényes bírói jogértelmezésre vonatkozó dogmatikának az alapjait, és elkezdte azt kimunkálni. A magyar Alkotmánybíróság ezzel az üggyel tette le tulajdonképpen ennek a dogmatikának az alapját. Itt azt mondta az Alkotmánybíróság, hogy megítélése szerint a hatályos törvényi szabályozást figyelmen kívül hagyó bírósági eljárás sértette a tisztességes eljáráshoz való jogot, amit az Alaptörvénynek XXVIII. cikke védelmez. A bíróság önkényesen járt el akkor, amikor a vonatkozó hatályos jogi normák helyett olyan bírósági joggyakorlatot vett figyelembe, amelynek az alapjául szolgáló jogi normákat a jogalkotó korábban hatályon kívül helyezte, és azokkal 180 fokkal ellentétes szabályozást vezetett be. Az olyan bírói ítélet, amely indoklás nélkül figyelmen kívül hagyja a hatályos jogot, önkényes, és nem fér össze a jogállamiság elvével.
A másik ügy a Kúria és az Alkotmánybíróság viszonylatában merült fel, és a Magyar Nemzeti Bank felügyeleti bírság-kiszabási gyakorlatával volt kapcsolatos.[13] Az indítványozó Magyar Nemzeti Bank nyújtott be egy alkotmányjogi panaszt[14] a Kúria és a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság ítéleteivel szemben.
Az ügy előzménye az, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzött egy befektetési társaságot, majd kezdeményezte a társaság felszámolását és vizsgálatot indított a társaság igazgatósági tagjával szemben. A vizsgálat eredményeként az igazgatósági tagot felügyeleti bírság megfizetésére kötelezték. A lényeg az, hogy egy olyan határozatot hozott a Magyar Nemzeti Bank, amelyet a Magyar Nemzeti Bank alelnöke írt alá „átruházott kiadmányozási jogkörben” eljárván a Pénzügyi Stabilitási Tanács (PST) felhatalmazásával. A megbírságolt igazgatósági tag fordult az Alkotmánybírósághoz, és a kiadmányozás vélt szabályellenességére hivatkozva kérte a határozat hatályon kívül helyezését. Az elsőfokú bíróság ezt meg is tette, és megállapította, hogy a PST hatáskörének elvonásával az alelnök lényegében saját nevében hozta meg a döntést.
Azt gondolom, hogy mindnyájan ismerik a kiadmányozás szót, még a BÜSZ-ből.[15] Teljesen más értelme van a kiadmányozásnak a közigazgatási jogban, mint a jegyzői kiadmányozási gyakorlatban. Az Alkotmánybíróságnak ebben az ügyben azt kellett megvizsgálnia, hogy a kiadmányozás fogalmának a Kúria ítéletében foglalt értelmezése sérti-e az indítványozó tisztességes eljáráshoz való jogát. A Kúria úgy érvelt, hogy a kiadmányozás lényegében az aláírással szinonim fogalom. A Magyar Nemzetei Bankról szóló törvény módosítása azonban világossá tette azt, hogy a Magyar Nemzeti Bank bizonyos szabadságot élvez abban, hogy a saját döntési apparátusát és mechanizmusait miként építi fel. Ezek alapján a PST határozatait a Magyar Nemzeti Bank elnöke ilyen átruházott kiadmányozási jogkörben is meghozhatja.
A Kúria ezt a jogalkotói célból származó értelmezést elvetette. Ebből adódtak bizonyos gyakorlati problémák is, mert összességében milliárdos nagyságrendű bírságok legitimitása kérdőjeleződött meg. Az Alkotmánybíróság azonban az ügy alkotmányos nehézségeivel foglalkozott. Világossá vált, hogy a szakirodalom álláspontja szerint a kiadmányozás nem feltétlenül kizárólag az aláírási, hitelesítési funkciót takarja, hanem a döntéshozatal átruházását is jelentheti. Ennek megfelelő döntést hozott az Alkotmánybíróság, amit egyébként a Kúria 1/2019. KMPJE jogegységi határozata is magáévá tett. Ezzel, úgy vélem, sikerült nyugvó pontra tenni ezt a kényes ügyet. Mégis csak a magyar jegybank volt az érintett, amelynek az Alaptörvény biztosít szervezetalakítási szabadságot. Komoly következményekkel járt volna, ha a PST-nek visszamenőleg újra meg kellett volna hoznia több ezer határozatot csak azért, mert a kiadmányozási szó jogi értelmezési spektruma széles.
Úgy gondolom, hogy az indítványozó itt a józan észből indult ki. A szintén Alaptörvény által kiemelt józan ész alapján úgy vélte, van keresnivalója.
Két sikeres bírói kezdeményezésről is szeretnék beszámolni az elmúlt időszakból.
Az egyik a mogyoródi versenypályával kapcsolatos zajvédelmi szabályokat érintő bírói kezdeményezés volt.[16] Az érintett kormányrendelet zajvédelmi szabályokat határozott meg a nemzetközi licenc-szel rendelkező versenypályák vonatkozásában. Bizonyos átlagos határértékeket és kivételesen alkalmazható emelt határértékeket határoztak meg. Az alkotmányossági probléma abban állt, hogy a kivételes szabály igazából nem is volt kivételes, hanem majdhogynem állandóan alkalmazható volt.
Az Alkotmánybírósághoz forduló bíró az egészséges környezethez való jog érintettsége miatt, az elért védelmi szintről történő visszalépés tilalma miatt kérte a megsemmisítést. Az Alkotmánybíróságon hosszas vita folyt az ügyről, de ki tudott alakulni a többség amellett, hogy a bírói kezdeményezésnek helyt adjunk, és a kormányrendeletet megsemmisítsük. Úgy gondolom, hogy itt is a józan ész volt a bírói kezdeményezés mögött. Az a szabályozás, ami nem csak a versenynapokra, hanem gyakorlatilag egész évre lehetővé tesz egy fokozott zajterhelést, illogikus, nem felel meg a józan észnek. Azt gondolom, Tisztelt Bíró Kollégák, hogy ha ilyen ügyekkel találkoznak, amikor egy jogszabály alkalmazása a józan ésszel ellentétes eredményre vezetne, érdemes lehet az Alkotmánybírósághoz fordulni.
Még egy hasonló bírói kezdeményezés is felmerült. Ez egy debreceni ügy volt, ahol egy fegyverboltra kértek engedélyt.[17] A vonatkozó szabályok tulajdonképpen titkosnak minősített adatokra hivatkozva megakadályozták az ügyben született közigazgatási határozat indokolásának megismerését. Tehát az a klasszikus eset jött létre, amiről mindig szoktunk viccelődni, hogy így döntöttem, mert így kellett döntenem. Ez nyilván nem tetszett az érintettnek. Az Alkotmánybírósághoz fordult, mert úgy vélte, hogy nonszensz az, ha egy eljárás titkos. Hiszen joggal vetődik fel a kérdés, akkor miért van egyáltalán eljárás? Ez egy kafkai szituáció, valamit muszáj csinálni, és a saját ügye és ezzel az alkotmányosság érdekében meg is tette a szükséges lépéseket.
Tisztelt Kollégák, Kedves Barátaim! Nagyon köszönöm, hogy beszélhettem a Győri Ítélőtábla bírái előtt ezen a szép évfordulón. Köszönöm, hogy meghallgattak, és abban bízom, hogy a következő években is gyümölcsöző együttműködés lesz közöttünk. Ennek jegyében mindenkit szeretettel várunk majd az Alkotmánybíróság harmincadik évfordulójára, amelyet idén áprilisban ünneplünk Budapesten.
[1] Jelen írás azon ünnepi beszédnek az írásbeli, szerkesztett változata, amely 2020. január 24-én, a Győri Ítélőtábla fennállásának tizenötödik évfordulója alkalmából rendezett konferencián hangzott el. Az ünnepélyes, de közvetlen stílus megőrzése érdekében az írásbeli közlés során a szóbeli előadásmódra jellemző fordulatokat meghagytam.
[2] A magyar alkotmányos rendszer változásáról ld. Gergely, Deli – Márton, Sulyok – Tamás, Sulyok: Constitutional law, in Harmathy, Attila (szerk.) Introduction to Hungarian Law (Alphen aan den Rijn: Hollandia: Kluwer Law International 2019) 1–22.
[3] Az Alaptörvénynek megfelelő döntéshozatal a teljes bírósági rendszer feladata. Ld. Vissy Beatrix: A bírói döntések alkotmánybírósági felülvizsgálata mint a politikai hatalom korlatozásának eszköze? in Gárdos-Orosz Fruzsina – Szente Zoltán: Alkotmánybíráskodás 2010–2015 (Budapest: Hvg-Orac 2015) 349–374.
[4] Ld. erről Kukorelli István: Alkotmánybíráskodás az új Alaptörvény után, in Uő: Magyarországot saját alkotmánya nélkül kormányozni nem lehet. A közjogász almanachja (Budapest – Somorja: Méry Ratio) 223–228.
[5] Kvantitatív elemzésért ld. Ződi Zsolt – Lőrincz Viktor: Az Alaptörvény és az alkotmánybírósági gyakorlat megjelenése a rendes bíróságok gyakorlatában – 2012-2016 (MTA Law Working Papers 2017/22). Elérhető: http://jog.tk.mta.hu/mtalwp (2020. február 12.); valamint Gárdos-Orosz Fruzsina – Lőrincz Viktor – Ződi Zsolt: Egy új alkotmányjogi panaszeljárás (Abtv. 27. ) jelentőségének mérhetősége a bírósági és az alkotmánybírósági alapjogvédelem rendszerében (MTA Law Working Papers 2017/23). Elérhető: http://jog.tk.mta.hu/mtalwp (2020. február 12.)
[6] Ádám Antal: A közjogi bíráskodás fejlődési irányai, Belügyi Szemle 1995/12, 52; Ádám Antal: A jogszabályok alkotmánybírósági ellenőrzéséről, Jogtudományi Közlöny 1992/1, 529; Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Budapest: Osiris Kiadó 2001) 176; Lábady Tamás: A populáris akció és az egyéni jogvédelem biztosítása az alkotmánybírósági eljárásban, Magyar Jog 1991/7, 385–390; Paczolay Péterrel, az Alkotmánybíróság elnökével Halmai Gábor és Salát Orsolya beszélget, Fundamentum 2010/1, 41–50.
[7] Ld. Jakab András et al. „A „valódi alkotmányjogi panasz” és elbírálásának főbb jellemzői – nemzetközi kitekintés”, Alkotmánybírósági Szemle 2011/2, 64–74.
[8] Sulyok Tamás – Deli Gergely: Új utak az Alkotmánybíróság és a bíróságok kapcsolatában, Alkotmánybírósági Szemle 2018/1, 60–64.
[9] Az akkori Alkotmánybíróság önértelmezéséhez ld. Sólyom László: Az Alkotmánybíróság önértelmezése, in Uő: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Budapest: Osiris) 113–120.
[10] Vö. Kadlót Erzsébet: Az indítványok szűréséről, Alkotmánybírósági Szemle 2012/1, 96–105.
[11] A megsemmisítő döntés hatását a rendes bírósági joggyakorlatra tárgyalja többek között Tóth J. Zoltán: Az egyéni alapjogvédelem az Alkotmányban és az Alaptörvényben I–II, Közjogi Szemle 2012/3–4, 11–19. Vissy Beatrix: Az individuális alapjogvédelem kilátásai az alkotmánybíráskodásban. Merre mutat az alkotmányjogi panasz iránytűje? Magyar Közigazgatás 2012/2, 28–36.
[12] 20/2017. (VII. 18.) AB határozat.
[13] 23/2018. (XII. 28.) AB határozat.
[14] Az eljárásról általánosságban ld. Deli Gergely: A formai és tartalmi követelmények vizsgálata a befogadás visszautasítása során, Acta Universitatis Szegediensis: Acta Juridica et Politica 2015/2, 33–46.
[15] A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet.
[16] 17/2018. (X. 10.) AB határozat.
[17] 5/2019. (III. 11.) AB határozat.
Dr. Darák Péter: A felsőbírósági szemléletmód sajátosságai
Ünnepi konferencia a Győri Ítélőtábla újraalapításának 15. évfordulóján
2020. január 24.
Tisztelettel köszöntöm a Győri Ítélőtábla ünneplő közönségét, és tisztelettel köszöntöm dr. Sulyok Tamás elnök urat, Senyei elnök urat és Széplaki elnök urat! Köszönöm a meghívást!
Széplaki Elnök Úrral éppen arról beszélgettünk, hogy sok évvel ezelőtt hasonló körben, még Orbán Mária Elnök Asszony szervezésében került sor egy hasonlóan jó hangulatú és izgalmas konferenciára. Számomra ezt a pillanatot idézi a mai nap is.
Három témát szeretnék ma érinteni. Először egy common law országban felmerült vitát idézek fel a XX. század elejéről. Azután beszélek arról, hogy április 1-jétől milyen módon változik a felsőbírósági szemléletmód keretrendszere. Végül egy kontinentális jogi dilemmát mutatok be a XIX. század végéről.
Azért ékeltem a magyar jogi változásokat egy common law és egy kontinentális jogrendszerhez köthető példa közé, mert az április 1-jén hatályba lépő változások mintha egy lépést tennének abba az irányba, hogy Magyarországon egy sajátos, korlátozott precedensrendszer kerüljön bevezetésre. Ezzel összefüggésben persze lehet dilemmákat megfogalmazni, ahogyan egy kollégám nemrég publikált tanulmányában fogalmaz. A precedensjogban a kodifikált joghoz szokott kontinentális jogászok számára az igazi nehézséget a módszertani eltérés okozza. A magyar jogalkotó lényegében most azt várja el a bíróságoktól, de a jogász szakma minden képviselőjétől, hogy a módosítás hatálybalépését, azaz 2020. április 1-jét követően hiba nélkül meg tudja állapítani, hogy egy-egy kúriai döntésnek melyik az a része, amely kötelező, és melyik az, amely csak a konkrét tényállás vonatkozásában értelmezhető.
Tehát jelentős feladatokat ró ránk ez az új rendszer, de szándékosan kerülöm a precedens rendszernek ezt az egyébként jól körülírt elemzését és az összevetést a kontinentális jogrendszerekkel. Inkább egy olyan szakjogi gondolatmenetet szeretnék felidézni, amely a precedens rendszert sokkal inkább összeköti a mi kontinentális jogi szemléletünkkel, mintsem elválasztaná tőle. Ez pedig visszavezethető egy Seneca-idézetre, miszerint „Lex iubeat, non disputet”, azaz „a törvény parancsoljon, ne érveljen és fejtegessen”. Erre a szólásra visszavezethető gondolatmenetet olvashatunk Hardinge Stanley Giffard, Earl of Halsbury, a XIX. század végének egyik neves lordkancellárja gyűjteményes művében – annak is a bevezetőjében. Ez egy sokkötetes mű, amely a mindenkor hatályos egyesült királyságbeli jogot gyűjti össze 1907 óta „The Laws of England” címmel. Ennek a könyvnek a bevezetőjében értekezik a lordkancellár arról, hogy vajon mennyire kívánatos az, hogy a jogalkotó meghatározza a törvényszöveg irányultságát, tartalmát, határait, kereteit, és ez a probléma a törvények preambulumával összefüggésben merül fel.
A lord kancellár egyetértőleg idézi Bacont, aki a következő mondatokat fogalmazta meg (eredetileg latin nyelven): „Minden esetre nekünk sem tetszenének a törvényekhez írt előszavak, melyeket akkoron oda nem illőnek tartottak, s amelyek olyan törvényeket vezettek be, amelyek nem elrendelnek, hanem fejtegetnek. A törvény parancs, ne fejtegessen! A törvényekhez írt eme előszót mégis alkalmazzák a szükségszerűség miatt, ahogy mostanság is, nem annyira a törvény megmagyarázása végett, hanem inkább javaslatképpen a törvény népgyűlés elé terjesztéséhez, másrészt pedig a nép felvilágosítására. Mindezek ellenére, amennyire lehetséges kerüljük az előszót, és a törvény az elrendelésnél kezdődjék.” Tehát Baconnel egyetértve a lordkancellár úgy látja, hogy nem helyes az, ha a törvényalkotó a törvényszövegen kívül, mégpedig a parancsoló, elrendelő törvényszövegen kívül beszél arról, hogy mire szolgál a törvény.
Ebben a feljegyzésében a szerző egyébként visszautal görög filozófusokra, ám úgy tűnik, hogy Bacont idézve egy kicsit elcsúsznak a dolgok, mert Senecát említi úgy, mint aki ezt az álláspontot alátámasztja. Seneca azonban a leveleiben Poszeidóniusz véleményét idézi, aki nagyon határozottan foglal állást, hogy nincs értelmetlenebb, mint a preambulummal ellátott törvény, mert a törvényalkotónak azt kell megmondania, hogy mit tegyek, a törvényből nem tanulni kell, hanem engedelmeskedni kell annak.
Ennyit tehát arról, hogy a precedensek követésén alapuló common law rendszerben is felmerül az írott jog és a bírói jog határainak kérdése, és ezt a kérdést a precedens rendszer nagy jogászai is hasonlóképpen válaszolták meg, mint ahogy mi, a bírói munkánk során pedig nap mint nap megtesszük: a törvény igazi értelmét keressük, nem pedig azt, hogy a törvény hevenyészett indokolása mit tartalmaz, akár oly módon, hogy a törvény parlamenti tárgyalása során a törvényszöveg változott, az indokolás mégis változatlanul maradt.
A 2020. április 1-től bekövetkező változások új korszakot hoznak a magyar felsőbíráskodásban, egy új korszakot azután, hogy 2012-től – ahogyan azt Sulyok elnök úr nagyon érzékletesen bemutatta – már megéltünk egy alapvető változást, ez pedig a szakjogok alkotmányjog alá rendelésének folyamatát irányozta elő, amelynek nehézségekkel teli, de ugyanakkor időnként örömteli folyamtát együtt éljük meg az Alkotmánybírósággal. Azt hiszem, hogy erről a folyamatról bírósági vezetők csak pozitívan nyilatkozhatnak, mert a tények a történteknek ezt a pozitív megítélését támasztják alá.
Nem kívánok most erre részletesen kitérni, a témától egy kicsit elkanyarodva csak utalok arra a szakmai-tudományos együttműködésre, amelyet az Alkotmánybírósággal folytatunk, azokra a közösen publikált tanulmánykötetekre, amelyek ezeknek a tapasztalatoknak a feldolgozását célozzák.
Térjünk most vissza az előadásom szűkebb, középső témájához: a jogegység biztosításának új eszközrendszeréhez. Ahhoz, hogy egy új eszközrendszer bevezetésre kerüljön, érdemes megnézni, hogy a korábbi hogyan működött. E tekintetben elég szűkös a szakirodalom, egyedül talán Ződi Zsolt egyik felmérésére[1] támaszkodhatunk, aki a BH-ban közzétett döntéseket vizsgálta abból a szempontból, hogy mit idéznek, mire hivatkoznak, és arra jutott, hogy a bíróságok körében a legnépszerűbbek a kollégiumi vélemények.
Nos a kollégiumi vélemények megmaradnak, de azt mindannyian jól tudjuk, hogy a kollégiumi vélemény nem a precedensrendszerbe illeszthető eszköze a jogegység biztosításának, hiszen egy, általános absztrakt tételt fogalmaz meg, elszakítva a konkrét tényállástól, és az ügy egyedi körülményeitől. Ez az eredmény tehát arra utal, hogy a magyar bírósági szokások és hivatásfelfogás kevéssé igazodnak a precedens rendszerhez, hiszen a kollégiumi véleményeknél jóval kevesebb az egyedi ügyekre történő hivatkozás az ítéletekben.
A módosított törvény a jogegységi eszközök egyfajta tisztítását is elvégzi, amit bizonyos szempontból nagyon pozitívnak kell ítélnünk, hiszen úgy rendelkezik, hogy semmilyen bírói testület nem tehet közzé semmilyen szakmai állásfoglalást, kizárólag a kollégiumi vélemény és az eseti döntések maradnak azok, amelyekkel a jogegység biztosítható. Ez – ha visszatekintünk az elmúlt évekre – azt kell mondjam, hogy örömteli változás, hiszen meglehetősen nagy veszélye volt annak, hogy különböző munkabizottságok kimondott-kimondatlan, írott-íratlan döntéseket hoztak arról, hogy mondjuk egy polgári eljárásjogi kérdés esetében hogyan kell eljárni. Ennek megvannak a Bszi.-ben meghatározott fórumai: a kollégiumok, és nem pedig munkabizottságok keretében kell ezekről a kérdésekről tárgyalni. Tehát ebben a hatásában ez a tisztító szándék nagyon helyes.
Nehéz helyzetbe hozza azonban ez a rendelkezés azokat a testületeket, amelyek értékes munkát végeztek, és nagyban hozzájárultak a jogegység biztosításához, gondolok itt például az új Polgári Törvénykönyv Tanácsadó Testületre, amely a Kúrián működik, s az elmúlt időszakban számos olyan állásfoglalást, véleményt fogadott el, melyek az új Ptk. alkalmazása tekintetében orientálni volt képes a jogkereső közönséget.
Ugyancsak átgondolásra készteti az új szabályrendszer az ítélőtáblákat, és a törvényszékeket, a tekintetben, hogy fenntartható-e a BDT, mint kiadvány. Jogegység csak egy van, és az a Kúria jogegysége, az ítélőtáblák és a törvényszékek jogegységéről az új szabályok alapján nemigen beszélhetünk. Ugyanez a dilemma felmerül a Kúria esetében is, hiszen az elvi határozatok és elvi döntések eltörlése miatt kérdéses, hogy a Kúriai Döntések című folyóirat válogatása milyen közjogi eszközzel azonosítható. Valószínűleg semmilyennel, fel kell hívni azonban a figyelmet arra, amit az informatikai szakértők megfogalmaztak: egy strukturálatlan adatbázis vagy információtömeg sokkal nagyobb káoszt képes okozni, mint a rosszul irányított, de hierarchizált információáramlás. Tehát éppen ezért az elmúlt napokban a Kúrián úgy döntöttünk, hogy a Kúriai Döntések című folyóirat fennmarad; továbbra is válogatunk a döntéseink között, hiszen az évi 9000 döntés áttekintésére nincs mód, nincs olyan jogász, aki teljes mértékben tisztázná az adott jogterületen a Kúria össze döntését. Tehát valamilyen módon meg kell jelölnünk, hogy melyek azok a döntések, amelyeket a joggyakorlat orientálása szempontjából kiemelten fontosnak tekintünk. Azonban a Kúriai Döntések című folyóiratban közzétett döntések a közjogi hátterüket, tehát a válogatás közjogi hatását elvesztik, nem lehet tehát másként tekinteni rájuk, mint a Kúria olyan egyedi döntéseire, amelyekre külön felhívták a figyelmet.
A másik óriási változás április 1-től az, hogy a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (BHGY) közzétett döntésekhez kell viszonyítani a joggyakorlattól való eltérés kérdését. Ez ma szinte megoldhatatlan feladatot jelent a bírói kar számára. Megkönnyíti a helyzetet, hogy csak a Kúria eljáró tanácsainak kell jogegységi eljárást kezdeményezni, amennyiben el kívánnak térni a BHGY-ben közzétett bármelyik döntésétől. Az alsófokú bíróságok tévedhetnek; a Kúria előtti felülvizsgálati eljárásban helyre lehet tenni, ha valaki nem a joggyakorlatnak megfelelő irányban döntötte el az adott ügyet. Természetesen az, hogy mi a joggyakorlat, és hogy adott ügyben hozandó döntés megfelel-e vagy sem a joggyakorlatnak, egy négy lépcsős elemzési teszt eredményeként alakul ki, amelynek része az, hogy azonos-e a tényállás, azonos-e a jogi helyzet, azonosak-e a körülmények, azonos-e az időbeli elfordulása vagy fennállása a tényállásnak. Tehát nem egyszerű konklúzióról van szó akkor, amikor arra a kérdésre kell majd választ adni, hogy a tervezett döntés megfelel-e a kúriai joggyakorlatnak, vagy sem. Ebben rengeteg feladatunk lesz, és a kérdés az, hogy ezt a feladatot miként fogjuk fel. Ezek a dilemmák is megfogalmazásra kerültek az elmúlt napokban a Kúrián tartott vezetői értekezleten, ami majd átvezet minket a kontinentális dilemmához, de mielőtt erre rátérnék, szeretnék néhány szót szólni a jogegységi panasz eljárásól.
A jogegységi panasz eljárás egy belső jogorvoslat lesz a Kúrián. Ha valaki azt észleli vagy azt érzékeli, hogy a Kúria egyedi ügyben hozott döntése eltér a joggyakorlattól, eltér a BHGY-ban közzétett korábbi döntésektől, akkor jogegységi panaszt terjeszthet elő, amelyet a Kúria elnökének vezetésével egy 9 tagú tanács bírál el, és ha megállapítja az eltérést, akkor hatályon kívül helyezi a Kúria döntését. Ez meglehetősen radikális, erőteljes jogkör, úgyhogy megfelelő óvatossággal fogunk nekilátni e feladatunknak a nyár folyamán.
De térjünk át arra, hogy milyen elvi dilemmát vet fel bennünk az újfajta jogegység biztosításának a követelménye. Ugyanazt a dilemmát, amit P. Szabó Béla egy kiváló előadásában és tanulmányában[2] foglalt össze, nevezetesen Rudolf von Jheringnek azt az 1868-as bécsi egyetemi székfoglaló beszédében megfogalmazott dilemmáját, hogy vajon a joggyakorlat mennyiben tudományos? Németül kicsit jobban hangzik: „Ist die Jurisprudenz eine Wissenschaft?” Kicsit más is a jelentése, mint magyarul, de a dilemma létező, tehát ha kicsit most aktualizálom ezt az előadáscímet, akkor azt kérdezem, hogy vajon a kúriai felsőbírósági tevékenység tudomány-e vagy sem? Tehát amikor a panasztanácsok apparátusának felállításáról gondolkodunk, akkor vajon ítélőtáblai bírókat rendeljünk-e be a jogegységi panasztanácsban kvázi főtanácsadói működésre, vagy tanácsjegyzőket bízzunk meg ezzel a feladattal, vagy fiatal jogtudósokat verbuváljunk erre a feladatra?
Milyen szempontokat foglal össze Jhering ebben az előadásában, ami hozzásegít bennünket annak megválaszolásához, hogy a felsőbírósági tevékenységet tudományos tevékenységnek tekintsük-e vagy sem? A kiindulópont egy elfeledett jogász előadása, ez a személy Julius von Kirchmann, berlini államügyész volt, aki 1848-ban egy hírhedt beszédet tartott arról, hogy a jurisprudentia mint tudomány értéktelen, az nem több, mint egy gyakorlati irányultságú érvelési művészet. Erre adott válaszként fogalmazta meg Jhering előadását, amely támaszkodhatott már a XVIII. század második felében lezajlott, modern kort megelőző jelentésváltozásra, amely a hangsúlyt az egyéni képességekről és kompetenciákról sokkal inkább egy, a tantételek és felismerések objektív összefüggéseit tartalmazó tudományágra helyezte, amely immár az igazság igényével is felruházható.
Az előadást ismertető P. Szabó Béla egy lábjegyzete idézést kíván: „Az a vita, hogy a jogtudomány ténylegesen tudomány-e, és ha igen, inkább történet-, természet-, szellem- vagy társadalomtudomány-e, csaknem két százada töretlenül folyik. Esetleg csak a csömör által előidézett megszakítások adnak némi szünetet, sokak szerint értelmetlen vita, amely persze az egyes korszakokban bizonyos saját jelentéstartalommal bír, ahogy ma is.”
Tehát az államügyész negatív megfogalmazására válaszként tette fel a kérdést Jhering, nevezetesen, hogy vannak-e olyan vonásai a joggyakorlatnak, amelyek tudományossá tették. A berlini államügyész egyébként arra alapozta a negatív véleményét, hogy a jurisprudentia teljesen ki van szolgáltatva a törvényhozónak és a mindenkor hatályos pozitív jognak, vagyis minden azon múlik, hogy az épp hatályos jogrendszer milyen rendelkezéseket tartalmaz. A jog tehát esetleges. Ehhez képest Jhering azt fogalmazta meg, hogy talán egy kialakított fogalomrendszer, a logikai dedukciós módszerek és az absztrakció alkalmazásával tudományossá formálható a hatályos jog. Mégpedig akkor, ha ezek a fogalmak nem öncélúak, hanem a célszerűségnek megfelelően alakítják ki azokat. Tehát a fogalmi konstrukciónak nem uralkodó, hanem szolgáló szerepet kell betöltenie. Nem a fogalmak, hanem az élet képezi a jog eredetét és célját.
A kérdés tehát, hogy miben ragadhatjuk meg a jogászi tevékenység tudományos jellegét? A történeti áttekintést követően Jhering arra a következtetésre jut, hogy a joggal szemben érthetően fogalmazódik meg a tudományosság igénye, de a tudományosság nem a joggal együtt adott tulajdonság, hanem – ha egyáltalán megjelenik – a jogról tudományosan gondolkozó jogászok teljesítménye. Jogász alatt a gyakorlati és elméleti jogászokat is érti. Egyrészt olyan elméleti jogászokat, akik nem fordítanak hátat az életnek, hanem legfőbb feladatukként a hatályos jog igazi értelmét keresik. Másrészt a tudományosan gondolkodó gyakorlati jogászokat, akiknek a szerepe elsősorban az, hogy biztosítsák a jog fejlesztését, és a szerző ebben különösen fontos szerepet szán a bíráknak. Úgy fogalmaz, hogy az igazságnak lekötelezett, a törvénnyel szemben saját jogérzékükre támaszkodó, kritikus bírói személyiségek a jogfejlesztés és a jogrend megfelelő működésének letéteményesei. Persze kérdéseket, kétségeket is megfogalmaz: rászolgálhat-e a jog a tudomány elnevezésre, milyen tudomány az, amely a törvényhozó kénye-kedvéből hatályos, milyen tudomány az, amit holnap már eltörölnek. Ami hamis volt, ma már igaz. Milyen tudomány az, amely a határkövekhez kötött, amely cserben hagy minket, ha átkelünk a határon, vagy amennyiben egy új törvénykönyv kerül bevezetésre? Mi lett a német szövetség jogával? A német szövetséggel együtt sírba szállt. Mi van a francia jogász tudásával, ha Németországban települ le, és mi van a németével, ha Franciaországban? Végül erre a kérdésre, erre a nagy dilemmára azt a választ adja, hogy az állami törvényt is át kell hatnia a tudománynak, megformálása és alkalmazása során a tudományossági elvárások az állami törvényre is vonatkoznak.
Ez a koncepció egy tipikus kontinentális jogi hagyományokon alapuló megközelítése annak a dilemmának, hogy vajon a jogot tekinthetjük-e tudománynak, művelhetjük-e tudományként. Erre a kérdésre Jhering végső válasza az volt, hogy a jogfejlődés érdekében mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a jurisprudentiát tudománynak tekinthessük.
Ahogyan P. Szabó Béla fogalmaz: ezzel a programmal 1868. október 16-án Jhering meghódította a közönségét.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
[1] Ződi, Zsolt (2014) A korábbi esetekre történő hivatkozások mintázatai a magyar bíróságok ítéleteiben. MTA Law Working Papers (2014/1). pp. 1-57.
[2] P. Szabó Béla egyetemi tanár (DE ÁJK): A juriszprudencia mint tudomány – Jhering álláspontja bécsi székfoglalója alapján, In: Rudolf von Jhering és jogelméletének hatása / szerk. Frivaldszky János, Pokol Béla. -Budapest, PPKE JÁK, 2011. - p. 67-79.
Dr. Mezey Barna
egyetemi tanár, ELTE Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar Magyar Állam-és Jogtörténeti Tanszék. MTA-ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport. ORCID ID: 0000-0002-2234-9452
A modern bírói hivatás megszületése 1869. évi IV. törvénycikk tükrében
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Konferencia! Feladatom egy meglehetősen sokat tárgyalt téma újratárgyalása Önökkel. Az elmúlt esztendőben minden létező lehetséges bírósági és jogtörténet-tudományi konferencián erről hallottunk, erről beszéltünk, vagyis az 1869. évi IV. törvénycikkről. Kísérletet teszek arra, hogy némi újdonságot hozzak Önöknek és talán sikerül olyan módon elővezetni a bírói hatalomról szóló törvény jelentőségét, mellyel talán más üzenetet is megfogalmazhatunk, mint amiről eddig leggyakrabban szó esett.
1869
Mi is történt 1869-ben? Ha valaki felüti a magyar nemzet históriáját taglaló szakkönyveket, különösképpen az események kronológiáját, első pillantásra bizony unalmasnak látszó évet képzelhet el magának. Magam is meglepődtem azon, hogy a hivatalos eseménytörténet szerint milyen egyhangú, ingerszegény esztendeje volt Magyarországnak. A jelentősebb eseményeket összefoglalva: megkezdte munkáját a betyárvilág felszámolását célzó Ráday biztosság, megszüntették a Határőrvidék különállását, megtartották az első szocialista tömegtüntetést, megjelent a postai forgalomban a levelezőlap, az év végén népszámlálást tartottak. Megalakult a Fővárosi Takarékpénztár, a Magyar Jelzáloghitelbank, a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt, a Földtani Intézet és a Statisztikai Hivatal. Szervezkedtek a nemzetiségek, a munkások, útjára indult néhány újság, létrejött a Budai Torna Egylet és Jókai hat kötetben közzé tette A kőszívű ember fiai című regényét. Megszületett Kandó Kálmán, Szomory Dezső, és meghalt Böszörményi László. Nagyjából ennyiben összegezhetők a ’69-es évnek az országgyűlésen kívül megtörtént főbb eseményei.[1]
Volt azonban egy országgyűlési választás márciusban, amelynek eredményeképpen létrejött a kiegyezést követő első országgyűlés a Deák párt 85 fős többségével. A testület első évét tekintve úgy tűnik, hogy a képviselői had belefáradt az előző országgyűlés kiegyezést megalapozó nagy törvényhozási csatározásaiba. A kormány a modern állam épületének létrehozását, a konkrét törvényhozási lépéseket tervezte, az ellenzék a nagy csatákra készülődött. Az 1869. évi országgyűlés törvénycikkeit sorra véve, azok többnyire a közigazgatási aprómunkát rögzítették. Bélyegilletékről, cukoradóról, dohányilletékről, levelezőlapokról és hírlapi illetékekről szólnak jobbára az artikulusok. Az egyhangúság nagyon határozottan kiemeli annak a törvénynek a jelentőségét, ami aktuális vizsgálódásunk tárgya. A törvények sorában úgy vélem, ebben az esztendőben az egyetlen igazi, nagyhorderejű, a polgári átalakulás szempontjából súlyos következményeket hordozó törvény volt az 1869. évi IV. törvénycikk.
A bírói hatalomról szóló törvénycikk atyja, Horvát Boldizsár Andrássy Gyula kormányban az egyik leghatározottabb képviselője volt a korszerű reformoknak, míg a miniszterek többsége inkább a jogfolytonosság koncepcióját követve, ahol lehetett, az 1848 előtti viszonyok folytatását és az új konstrukcióba történő beépítését képviselték. Az igazságügyi miniszter dolgát kollégái egyáltalán nem könnyítették meg. Andrássy Gyula miniszterei közül „az általános és vezérlő szempontok felismerésében méltó társai voltak Eötvös József és Horvát Boldizsár. Az a bölcsészet magaslatain és a poézis virágos kertjében egyaránt a magyar és a modern államiságot kereste, ez pedig igazságügyi alkotásaival ennek örökre maradandó alapjait rakta le. [2]”
A kiegyezést követően tervezett igazságügyi kodifikációs program megvalósítása elhúzódott, Utóbb Horvát Boldizsár lemondásával átmenetileg el is akadt. De a polgári átalakulást célzó jogalkotás ékköve, az 1869. IV. törvénycikk az ellenzék támadásainak pergőtüzében átjutott a Képviselőház rostáján, s még 1869. július 14-én szentesítést nyert. Történt ez annak ellenére, hogy az 1869. évi törvényjavaslat sarkosan fogalmazva nem elsősorban a bírókról és nem a bírói hatalomról szólt, hanem alapvetően a közigazgatásról és a vármegyéről. A tét az volt, hogy sikerül-e elvonni a tradicionális vármegyei intézménytől a bíráskodás jogát, vagyis hogy a parlamentarizmus modelljében kialakítandó centralizált államapparátusban a neki szánt végrehajtó hatalmi pozícióba lehet-e igazítani a vármegyét. „Nehéz feladatnak indulok neki: egy nemzet jogéletét ujjá teremteni. Annál nehezebb a feladat, minél inkább érzem és tudom: mily korlátolt azon erő, melyről Isten rendelkeznem adott.” [3] Horvát Boldizsár tisztában volt a teher nagyságával, így vállalása, és az elért eredmény az utókor szemében még jelentősebbé válik.
A vármegye úgy „érkezett” a dualizmusba, hogy politikai szerepe, jogosítványai és struktúrái a népképviseleti választójog bevezetésének következményeitől eltekintve lényegében változatlanok voltak. 1848 alkotmányos törvényhozása elhalasztotta a vármegyék átalakítását, így az ennek következtében mintegy a régi politikai erők gyülekezési pontjának számított. A megye a régi autonómiára támaszkodó szerveződések központja volt, s ezek között az egyik domináns szférának volt tekinthető a törvénykezési hatalom birtoklása. A kormánypárt és az ellenzék számára egyaránt világos volt, hogy ha sikerül elvenni a vármegyétől a bíráskodás jogát, az olyan szinten gyengítheti meg pozícióit, hogy azt követően a közigazgatási – tehát a törvényhatóságok rendezéséről szóló – szabályoknak előkészítése nagyjából zökkenőmentesen zajlik majd. A vármegye volt az egész kiegyezéses alkotmány legneuralgikusabb része, miután a rendi hatalmi koncentráció fókuszait jelentő vármegyei hatásköröket lényegében szét kellett zúzni. A népképviselet, a parlamentáris kormányzat, a törvények uralma, a jogállamiság, a korszerű közigazgatás éles ellentmondásban volt a törvényhatósági autonómiával.[4] Az alkotmányos átalakítás megkövetelte a törvénykezési jog, az önálló jogalkotás jogának, a törvényhozásban való részvétel jogának, az ellentmondás jogosítványának megvonását.[5]
Ha valaki előveszi az országgyűlési tárgyalásokat megörökítő jegyzőkönyveket, olvashatja, hogy a törvényről zajló országgyűlési viták nagy többsége a vármegyei intézményről szólt. Annak ellenére, hogy a jogi reformok a kormány egészének támogatását élvezték, a folytonos ellenzéki támadások kereszttüzében élő kormány érthetően halogatta a közigazgatás reformját, melyben központi helyet foglalt el a megyerendezés. Az ellenzék azt próbálta elérni, hogy a bíráskodási jog kérdését ne önálló független kérdésként vitassa a képviselőház, hanem azt ágyazzák bele a törvényhatósági jogszabály előkészítésébe, magyarul halasszák el.
A törvényjavaslatot előterjesztő Horvát Boldizsár már évek óta heroikus harcot folytatott a bíráskodás korszerű megszervezéséért. Különvéleményei, ellenszavazatai híven tükrözték gyakori teljes magára hagyatottságát, sokszor elvbarátainak támogatását is elveszítve küzdötte végig minisztersége idejét a modern magyar törvénykezés kialakítása érdekében. Igazságügy-miniszterségének egyik legnagyobb eredménye volt, hogy sikerült mindezek ellenére a bírói hatalomról szóló törvényt elfogadtatni. Nagyon kis többséggel, de diadalra jutatta az eszmét.
A történeti alkotmány módosítása
A bírói hatalomról szóló törvény elfogadása, a magyar jogtörténet kiemelt pillanata volt, hiszen a törvényhozó alapvető vonatkozásokban módosította a történelmi alkotmányt. A képletek átalakítása keretében pedig megszületett a polgári értelemben vett bírói hivatás Magyarországon.
1848-ban a magyar törvényhozás a rendi állammodellben kialakult alkotmányos garanciák aggályos betartásával lényegében államreformot hajtott végre (ahogy Kossuth mondta: revolúció nem, csak evolúció történt). A magyar történeti alkotmány messzemenő tiszteletben tartásával, lehető legkisebb sérelmével, a rendi törvényalkotási szabályok követésével születtek az április törvények. A régóta érlelődő változások bekövetkezése (úrbériség, úriszék eltörlése) és a liberális követelések teljesülése (népképviselet, közteherviselés, sajtószabadság) a lehetőség szerint igazodott a történelmi konstitúció képleteihez. A törvények nagyobb része belesimult a korábbi gyakorlatokba, vagy csak elvi deklarációként maguk mögött hagyták a részletes szabályozást; sok esetben régebbi intézményeket erősítettek meg, polgári köntösben. A hatalmi ágak elválasztásának lehető keresztülvitele azonban már alapjaiban érintette a történeti alkotmány oszlopait.
A történeti alkotmány módosítása három jelentős területen történt meg 1869-ben.
Elsőként a judikatúra és az executíva vonatkozásában. „Az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elkülöníttetik. Sem a közigazgatási, sem a bírói hatóságok egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak.”[6] Ez a két hatalmi ág mostanában sokat emlegetett elválasztásának világos megfogalmazása. És egyben a történeti alkotmány egyik alaptételének megdöntése is. Nyolcszáz esztendőn keresztül a közigazgatás és a törvénykezés egysége volt domináló államszerveződési elv. Magától értetődött, hogy aki végrehajtó hatalommal rendelkezett, az bíráskodott is, és aki bíráskodott, egyben közigazgatási jogköröket is gyakorolt. Nem minden előzmény nélkül (1723, 1790), de lényegi változás következett be 1869-ben.
Másodsorban a törvény értelmezésében. Amikor az országgyűlés elfogadta azt a tételt, hogy „a bíró a törvények… szerint tartozik eljárni és ítélni,... a rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti,”[7] bekövetkezett a népképviselet fensőbbségének deklaratív respektálása. Az 1869: IV. törvénycikk ismeri el először, hogy a törvény alkotója erősebb, mint a bíró, a törvény felülírja a bíró alkotta jogot. A magyar joghistóriában eddig dominánsan a bíró állapította meg a jogot, mostantól kezdve az lett a legerősebb jogszabály, amit a nép akarata által, népképviselet útján létrejött országgyűlés autonóm aktusával kinyilvánít. Ezzel a törvény világossá tette, hogy a legfelsőbb reprezentatív testület akarata lett a legerősebb az országban. A rendi társadalomban, mint tudjuk, az országgyűlés egy kompromisszumképző szervezet volt, a pillanatnyi rendi erőviszonyoktól függő küzdelem eredményeit aktuálisan rögzítő politikai porond.[8] Az országgyűlés aktusa egy volt a sok norma között, melynek alkalmazhatóságát a bíró ítélte meg. A bíró mondhatta és mondta is meg azt, hogy melyik törvény az, amelyiket jónak és érvényesnek tekint, és melyiket nem. (Ahogyan a Tripartitum fogalmazott: „A szokásnak pedig hármas ereje van. Tudniillik magyarázó, mert a törvények legjobb magyarázója; a miért is, ha a törvény kétséges, a helyi szokáshoz kell fordulnunk, és ha ez felvilágosít, nem kell eltérnünk attól az értelemtől, a melyet a szokás adott. Másodszor van törvény-rontó ereje, mert lerontja a törvényt, ha ezzel ellenkezik.”[9])
Ennek következtében van még egy, a jogtörténész számára izgalmas vonatkozása ennek a rendelkezésnek. Ha a teljes szöveget egyben tekintjük, egyfajta rangsor látszik kialakulni. „A bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél.” Ez pediglen aligha értelmezhető másként, mint a jogforrási hierarchia felállítása.
A törvény és a törvény alapján keletkezett rendeletek, valamint a törvényerejű szokás, illetve azok „figyelembe vétele” utal egyfajta sorrendiségre is. A szokásjog egyenértékű beemelése a sorba mutatja a tradicionalizmus hatását, a consuetudo tiszteletét. Az 1869. évi IV. törvény szerint a jogalkotó a törvényt és a törvényerejű szokást egy szintre helyezte, halvány fogalmazásbéli különbségtétellel, ami inkább csak valamiféle elvi fensőbbséget biztosított a törvények. A „törvényerejű” kifejezés, üzenete, hogy a szokásjog kötelezően figyelembe veendő szabályait az országgyűlés aktusának súlyával mérik. Ugyanakkor világossá tette a szöveg, hogy a szokásjognak nem egészéről, csak a „törvényerejű” részéről van szó. E rendelkezéssel egyfelől megfosztotta befolyásától a helyi-regionális szokásjogot, a törvényhatósági szinten alkalmazott consuetudót, komolyan gyengítve a vármegyei állásokat. Másfelől azonban nem definiálta, hogy mi teszi a szokásjogot törvényerejűvé. Ez a bírói értelmezésnek pedig tág teret hagyott.
Kevesebb mérlegelést engedett az országgyűlés a rendeletek vonatkozásában, hiszen egyértelműen fogalmazott, amikor a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletekről szólt. A rendeletek törvénynek alárendeltsége (legyen az bármiféle rendelet) nem kérdéses. Ebből a szempontból jelentős jogosítványt kaptak a bírák, amikor a törvény lehetővé tette az ítélkezést a rendeletek törvényessége felett, konkrét esetekben. Ezzel a fordulattal lényegében normakontrollhoz jutottak a bíróságok. Nem a törvény felett, de minden, a törvény realizálását célzó végrehajtó hatalmi rendelkezés felett. A jövőben vizsgálhatták azok törvényességét, alkotmányszerűségét.
A bírói státusz változásai
A törvényből szemünk előtt kibontakozó bírói hivatás értelmezéséhez nem árt felvillantani a hagyományos bírói pozíció jellemzőit. A rendi társadalomban (egyébként honfoglalás-kori terminológiánk szerint) a bíró hatalommal rendelkező személyt jelentett, aki a földbirtokostól a nádorig alattvalói fölötti hatalma részeként értelmezte a törvénykezést. A per maga az ítélkező hatalmasság eljárása, melynek a székén alakultak a processzus keretei. Az érvényes jog pedig az lett, amit a bíró az eljárásban megállapított.[10] A bíró ismérve tehát nem a jogtudás volt, hanem a társadalmi státusz. A megfelelő társadalmi állás garantálása illetve a bíráskodásra jogosítottság a királytól származott. A bíró a társadalom fontos személye volt, aki helyzeténél fogva képes, és jogosult arra, hogy mások felett ítéletet mondjon, és azt végrehajtassa, tehát joghatósága van. [11]
Ezért állítják a jogtörténészek, hogy a középkori magyar jog nem ismerhető meg, csak bizonyos részletei tárhatók fel mozaikszerűen. A Corpus Juris Hungarici nem az érvényes jogot tükrözi, hanem kezdetben az uralkodói szándékot, majd a diétán létrejött politikai kompromisszumokat. A jogi valóság a levéltárak gyűjteményeiben, a régi periratok kötegeiben rejlik, a bírák eljárásaiban és ítéleteiben. Semmi sem kényszerítette őket arra, (még ha alakultak ki is ki hasonlóságok, még ha hatott is az országos szokásjog), hogy azonosképpen ítéljenek. A 18. században erősödött fel a követelés, hogy a törvénykezési szervezetet és eljárást egységesen szabályozni kellene, s hogy Magyarországon legalább a felsőbíróságok gyakorlata közelítsen egymáshoz.[12]
A bírósági szervezetet illetően pedig évszázados gyakorlatként a törvényszék hatásköre a bírók mindenkori hatalmához igazodott, a bíró hatalma pedig rendi állástól függött. Ez szabta meg, hogy ő hol és hogyan járhat el, kik fölött ítélhet, és mekkora a törvényszéke befolyása. Ezért ragaszkodtak a vármegyék a bíráskodási joghoz, mert a bíró személyéből folyt a hatáskör, és ebből következett annak a szervnek is a hatásköre, ahol a bíró az első ember. A rendi állás összefüggésben volt a bíráskodási joggal rendelkező autonómiákkal (vagyis a közigazgatással)
Ebbe a képbe robbant bele az 1869. évi IV. évi törvény.
A törvény legfontosabb tétele a sokat emlegetett hatalmi ágak elválasztására vonatkozó rendelkezés volt. A bíró helyzetét az a két mondat határozta meg, ahol a törvény, egyfelől a közigazgatási és a bírói hatalom egymás elhatárolását rögzítve azt mondta, hogy „egymás hatáskörébe nem avatkozhatnak”, másfelől a legiszlatíva és a judikatúra viszonyára vonatkoztatva kijelentette, hogy „a bíró a törvények,…szerint tartozik eljárni és ítélni”. A bíró pozíciója a két másik, Montesquieu-i értelemben vett hatalmi ághoz viszonyítva egyértelműen a függetlenség jegyében került rögzítésre. A törvényhozásnak való relatív alárendeltsége csak a törvények érvényesülésén keresztül volt értelmezhető, a végrehajtó hatalom irányában a tiszta függetlenségi képlet érvényesült. Akkor talán még nem volt egyértelmű, ami a huszadik századra nyilvánvalóvá vált, hogy ti. a bírói státusnak ez a definíciója egy speciális felelősséget terhelt a törvénykezésre. A törvényhozás és a végrehajtó hatalom ugyanis a parlamentáris berendezkedésekben egyazon érdeket képvisel, a hatalommegosztás közöttük illuzórikus. A népszuverenitásra épülő reprezentativitás ugyanis magáénak tudhatja a kebeléből kibocsátott (vagy legalább is bizalmából) kormányzó minisztériumot (minisztertanácsot), ami vitathatatlanul „egy oldalra” állítja őket. Ritka kivételtől eltekintve lényegében akarategység jön létre: a népképviseleti elv logikájának megfelelően a parlament többségi pártjának kormánya a nyertes pártprogram (tehát az aktuális törvényhozás) megvalósításán dolgozik, és annak szolgálatába állítja a közigazgatás teljes apparátusát. Ehhez képest a jogviták megítélésére hivatott független bírósági szervezet elvileg politikamentes, az aktuális politizálástól távolságot tartó tevékenysége során akár szembe is kerülhet a politikai akarattal, az állam egyéb részeivel. Ez különösen hangsúlyossá vált a jogállam kiépítésének időszakában, amikor is az állam és polgára konfliktusainak igazságos kezelése politikai napirendi ponttá vált.[13]
Függetlenség
A bírót tehát, aki az aktuálpolitikától függetlenül, a törvénynek alávetetten, de a politikai nyomásnak ellent állva végezte igazságszolgáltató tevékenységét, garanciákkal kellett biztosítani (elsősorban a végrehajtó hatalommal szemben). Aligha lehet kérdéses, hogy a végrehajtó hatalom mindenkori politikai elkötelezettségének, vélt vagy valós politikai igazának megfelelő döntésekre szeretné késztetni az igazságszolgáltatást.
Ezért kell mindenekelőtt elzárni a bírót attól, hogy akár a törvényhozással, akár a közigazgatással, vagy más politikai tényezőkkel a befolyásolást valószínűsítő kapcsolatba kerüljön. Mert csak olyan bíró képes a fenti feladatot teljesíteni, aki sem a törvényhozással sem a végrehajtó hatalom szerveivel nem tart fenn az esetleges részrehajlásra okot adó kontaktust. Vagyis „A bíró nem lehet egyszersmind: országgyűlési képviselő; … nem viselhet más, akár állami (polgári, katonai és fizetéses egyházi), akár törvényhatósági vagy községi valóságos vagy tiszteletbeli hivatalt vagy szolgálatot.”[14]
A bírói státusz védelmezésének lényege tehát, hogy a bíró státusza biztosított legyen a befolyásolástól, vagyis minden szituációban képes legyen független maradni. Azonban nem csupán a másik két hatalmi ág irányából érkező hatás lehet negatív hatással az önállóságra. A törvény az összeférhetetlenségi szabályok felállításával szándékozott a bírákat ezek ellen is oltalmazni. Az idevágó rendelkezések, olyan helyzetet igyekeztek teremteni, melyben az érinthetetlenség és a befolyásolhatatlanság garantált. Ezért születtek meg az összeférhetetlenségi rendelkezések. A bírónak sem politikai, sem gazdasági kapcsolatai nem lehetnek azért, hogy független maradhasson. A bíró ezért nem folytathatott „oly foglalkozást, mely a bírói hivatal függetlenségével össze nem fér, vagy mely által hivatalos kötelességei teljesítésében gátoltatnék”. Nem lehetett „valamely politikai folyóiratnak sem tulajdonosa, sem kiadója sem szerkesztője” és ha megválasztják, „tagja lehet ugyan a törvényhatósági vagy községi képviselő-testületeknek, de azoktól megbízatást vagy kiküldetést nem fogadhat el.”[15]
A szuverenitás és a befolyásolhatatlanság alapfeltétele a gazdasági függetlenség. A gazdasági függetlenség a megközelíthetetlenség kritériuma, ezért semmi olyan tevékenységet nem engedhető a bírónak, amelynek révén anyagi függőségi rendszerbe kerül bele. A bírónak megfelelő fizetést kellett biztosítani, hogy egzisztenciálisan biztonságban érezze magát élete végéig, a nyugdíjat is beleértve. „Minden bíró az állampénztárból húzza fizetését…[ami]… az államköltségvetésbe vétetik fel, s a kinevezett bírónak megállapított fizetése le nem szállítható.”[16] A megvesztegethetetlenség mellett fő szempont volt a stabil, érinthetetlen státusz, aminek feltétele volt, hogy „a törvényesen kinevezett bíró, a törvényben meghatározott eseteken és módon kívül hivatalából el nem mozdítható.”[17]
A ma szinte magától értetődő szabályozás 1869-ben kérdésként fogalmazódott meg: képes-e a törvényhozás olyan állami, közjogi pozíciót és státusz teremteni, melynek betöltőjével szemben elvárható a szabad ítélkezés, a független döntés képessége. Horvát Boldizsár egy olyan bíróképet vizionált, amely ellensúlya lehetett a kormányzati nyomásnak és biztosítéka az állampolgári egyenlőségnek, az igazságos ítélkezésnek, a jogállamnak.
Alkalmasság
Az ilyen bírónak azonban nem csak függetlennek, de alkalmasnak is kellett lennie a pozíció betöltésére. Ha itt és most rá ruházza a törvényhozás azt a felelősséget, hogy ő felügyelje a jog gyakorlatát, ha ő lesz a letéteményese a jogvédelemnek, őhozzá fordulhat a polgár, független igazságos ítéletekre számítva, akkor ennek az új bírónak különleges embernek kellett lennie. Nem egyszerűen a státuszt és a védelmet kellett megteremteni a független törvénykezéshez, hanem biztosítani kellett a személyi feltételeket is. Nem véletlen, hogy ekkor jelenik meg a fedhetetlenségnek elvárása. A törvény erkölcsi megkérdőjelezhetetlenséget várt el a jövőre nézve a bíráktól, mert csak így teremthették meg azt a speciális tekintélyt, mely a társadalom szemében hitelessé tehette a függetlenséget. Ez az 1869. évi IV. törvénycikk egyik nagyon fontos üzenete. („Bírói hivatalt oly magyarországi honpolgár viselhet, a ki: életének 26-dik évét betöltötte; fedhetetlen jellemű; csőd vagy gondnokság alatt nem áll.”)[18]
Az erkölcsi megkérdőjelezhetetlenséghez az alkalmasság megítélésben még egy lényeges elemet csatolt Horvát Boldizsár: a szakmai felkészültséget. Jogi végzettséget deklaratíve először ekkor vártak el egy bírától, amit a hivatás ellátásának feltétévé avattak („a jogi tanulmányokból valamely felsőbb, akár hazai, akár külföldi nyilvános jogi tanintézetben, a hazai jogból pedig mindenesetre valamely magyarországi ily intézetben a szabályszerű elméleti vizsgákat letette”). A tudományos előtanulmányok mellett a gyakorlatai jártasságot is megjelölték a kinevezés szakmai feltételként („az utolsó vizsga letételétől számítandó 3 éven át jogi gyakorlaton volt, és pedig: egy évig valamely bíróságnál, a más két év alatt valamely bíróságnál vagy ügyvéd mellett, s e három év letelte után a gyakorlati bírói vizsgálatot szintén sikerrel állta ki.”). Ezek bizony teljesen új elvárások, modern képletek voltak. A törvény megteremtette a tudományosan képzett, hivatását gyakorlott jogászként végző, képzett bíró modelljét.
Az erkölcsi és szakmai megkérdőjelezhetetlenség elvárása magával vonta a kinevezés intézményének általános meghonosítását is. Ahogyan Horvát miniszter érvelt: a kinevezéssel nagyobb a biztonság és jelentősebb a tekintély. A biztonság annyiban, amennyiben így jobban kontrollálható a szakmai végzetség, a fedhetetlenség, az összeférhetetlenség. A törvénykezők tekintélyét pedig a választásnál sokkal inkább garantálja, ha akár egy járásbírósági bírót is maga a király nevez ki. Az előterjesztő szerint a királyi kinevezés az, amely az ország egyik legrangosabb társadalmi rétegévé teszi és felemeli a bírákat. Az országgyűlésben az ellenzék nyilván amellett érvelt, hogy az a jó bíró, akit a szűkebb közössége választ meg, a kormányzat és a többség azonban a kinevezett bírák mellett tették le a voksot.
A társadalom (és a politika is) elvárja a bírótól, hogy tekintélye legyen. A tekintély két feltétel teljesülése esetén valósul meg. Az egyik kritérium formai: a bírói státusz állami értékelése, ami a kinevezés királyi jogkörbe adásával biztosítható. „A bíró azon roppant hatalmat mind egyesek, mind a hatalom felett gyakorolni hivatva van, magának az államnak megbízásából vegye át; hogy a bíró, mint a törvény és a társadalmi rend őre, a tekintélynek és az elfogulatlanságnak oly magaslatára emeltessék, hová a párt és egyéb szenvedélyek hullámai egykönnyen fel nem csaphatnak; hogy a bírói állomás ilyetén felemelése és biztosítása által sikerüljön az ország legnemesebb erőit megnyerni e nemes, e fontos hivatás számára”- indokolta a szabályozást Horvát Boldizsár.[19]
Tekintély
A tekintély megalapozásának másik szempontja erősen tartalmi. Az befolyásolja, hogy miként zajlik az ítélkezés, mennyiben nyeri el a bírói gyakorlat a társadalom elismerését, Míg a törvény az első elvárást a kinevezés rögzítésével visszaigazolta, a másodikra vonatkozóan alig találunk utalást. A bíró eljárására és főleg feladatára nézve azonban csupán néhány célzásra hagyatkozhatunk. A bíró a törvények szerint eljár, és ügyekben ítél. Konkrétumot, mint fentebb láttuk, a normakontrollal kapcsolatban jelzett csak a törvény szövegezője. A szűkszavúságnak kettős magyarázatát találjuk. Egyik a magától értetődőség, hiszen a bíró funkciója és tevékenysége mindenki számára nyilvánvaló. A kevésbé előtérben álló, de logikus magyarázat megint csak a vármegyével kapcsolatos. A megyében a bíróként is ténykedő funkcionáriusok feladatköre olyan összetett és szövevényes volt, ha abból a definíció kedvéért elkezdték volna kihámozni az igazságszolgáltató funkció szálait, óhatatlanul a törvényhatósági szabályozás részleteibe bonyolódott volna az országgyűlés és beláthatatlan ideig elhúzódott volna a tárgyalás.
Horvát Boldizsár egyszerűbb megoldást választott. Nem a törvényjavaslatba foglalták bele, a feladat-meghatározást, hanem a szintén általa fogalmazott trónbeszédbe. Ferenc József az országgyűlés megnyitása alkalmából egyértelművé és világossá tette azt, hogy a jó törvénykezés az államélet fontos ügye, ami nem más, mint a helyes, igazságos, gyors, és részrehajlótlan bíráskodás. „Mindenek előtt az igazság kiszolgáltatás fontos ügye az, a melyre Önök komoly figyelmét felhívom. A jó, gyors és részrehajlatlan igazságszolgáltatás a rendezett államélet első kellékei közé tartozik. Ennélfogva szükséges, hogy egyrészről az, a kire a nagy horderejű bírói hatalom gyakorlása bízva van, mind egyesek, mind a közhatalom irányában, a függetlenség minden biztosítékaival elláttassák”[20]
A trónbeszédben útjára indított folyamatban a legfontosabb lépés volt a törvénykezési szervezet és eljárás függetlenítése, ami szerves összefüggésben állott a területi autonómia kérdéseivel is. A dilemma az volt, hogy a független és a közigazgatástól leválasztott igazságszolgáltatás szervezeti rendszerét a legalsó, első folyamodású bíróságoktól fel kellett építeni, ahhoz azonban rendezni kellett a törvényhatóságok hatásköri és területi beosztását is. A bíróságoknál a kinevezési rendszert kívánták életbe léptetni, ami viszont a vármegyei választási szisztémával ellenkezett, s ennek egységes rendezés 1869-ben még kizártnak látszott.[21]
Mindenesetre az uralkodó által elmondott elvárást a törvény igyekezett kielégíteni, és ezzel megszülettek Magyarországon a jogállam alapvető feltételei. Dacára mindazon kérdéseknek, melyet végül is a rendezés politikai megfontolások okán nem érinthetett, végül is rögzítette a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásának elvét. Első ízben megszabták a bírákkal szemben támasztott szakmai és végzettségi követelményeket. Meghatározták a bírói összeférhetetlenség szabályait. Definiálták a bírói függetlenség tartalmát és törvénybe foglalták garanciáit.(Két évre rá sor került a bírói felelősség rendezésére is.[22]) Lényeges kérdésként rendezték a bírák anyagi felelősségének vonatkozásait. A törvény szakított az elsőfokú bírák korteskedés útján történő megválasztásával, s „nem túlzás azt állítani, hogy a törvény hatásaként a királyi kúriában és a táblabíróságokon sem maradhattak meg tovább a történelmi kiváltságok”.[23]
[1] Benda Kálmán (főszerk.) Magyarország történeti kronológiája III.: 1848-1944., Budapest, 1983.Akadémiai Kiadó, 746.skk.
[2] Márki Sándor – Beksics Gusztáv: A modern Magyarország (1848-1896). A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor, 10.kötet. Budapest, 1898. Atheneum irodalmi és nyomdai Intézet Rt., 656.
[3] Vadász Norbert: Vasvármegye a magyar irodalomban. Szombathely, 1908. Egyházmegyei Könyvnyomda, 58-59.
[4] Kajtár István: Magyar városi önkormányzatok 1848-1918, Budapest 1992, Akadémiai Kiadó 68.
[5] Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására, Budapest, 1995, Osiris, 155.
[6] 1869. évi IV. törvény 1. §
[7] 1869. évi IV. törvény 19. §
[8] Szijártó István: A Diéta: A magyar rendek és az országgyűlés 1708-1792. Budapest, 2005. Osiris Kiadó, 31.
[9] Hármaskönyv, Előbeszéd. 11. Cím. Miben különbözik a törvény a szokástól: és a szokásnak hármas erejéről. 3-4.§.
[10] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Budapest, 1898. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 147.
[11] Béli Gábor: Magyar jogtörténet. A tradicionális jog. Budapest-Pécs, 1999. Dialóg Campus kiadó, 257, 228.
[12] Bónis György: A magyar büntetőtörvénykönyv első javaslata 1712-ben. Budapest, 1934. Sárkány Nyomda. Az Angyal szeminárium kiadványai 26.
[13] Stipta István: A magyar történelmi alkotmány és a hazai közjogi-közigazgatási jogvédelem. Budapest, 2020. Gondolat Kiadó. Jogtörténeti értekezések 44. 36.
[14] 1869. évi IV. törvény 8.§
[15] 1869. évi IV. törvény 10.§
[16] 1869. évi IV. törvény 5.§
[17] 1869. évi IV. törvény 15. §
[18] 1869. évi IV. törvény 6.§
[19] 1869. június 23. 34. országos ülés. OGY 1869/1872 KN. II.68-69.
[20] Trónbeszéd, mellyel ő csász. és apostoli királyi felsége 1869. évi april 24-kén Budán, a királyi várpalotában az 1869-dikI országgyűlést megnyitotta. OGY 1869/1872 KH Irom. 1. szám. I. 1.
[21] Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében, Budapest, 1976. Akadémiai kiadó, 23.
[22] Bódiné Beliznai Kinga: A bírói felelősség szabályozása Magyarországon 1871-ben. Jogtörténeti Szemle 2019/2. sz. 19-29.
[23]
Dr. Menyhárd Attila
Jogalap, jogcím, anyagi igazság
Amiről most beszélni szeretnék, az a mai polgári jogi ítélkezési gyakorlatnak olyan központi problémája, amiről valószínűleg még sok szó kell essen különböző fórumokon. Lesz néhány hosszú idézet az előadásban. Ezekért elnézést kérek, de nem szerettem volna őket lerövidíteni, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy szembesüljünk velük. Az adott időkeretek nem teszik lehetővé, hogy minden gondolatot kibontsak, így időnként egy-egy gondolati szál olyan marad, – Michael Ende szavaival élve – mint egy másik történet, amelynek az elbeszélésére majd egy későbbi alkalommal kerül sor. A mai napon, úgy tűnik, valamennyien ugyanazon kezdtünk el gondolkozni, nevezetesen azon, hogy mi a bíróságoknak és a bírói hivatásnak a szerepe a mai társadalomban. Bár ez az előadás egy nagyon konkrét kérdésről fog szólni, valójában erre az általános és alapvető felvetésre is keresi a választ. Az előadás középpontjában az áll, hogy miként kell értelmezni a Pp. 170. § (2) bekezdésének b) pontját. Ahhoz, hogy ide eljussunk, meg kell tennünk együtt egy utat. Az előadás első fele tulajdonképpen erről az útról szól, a második felében beszélnék konkrétan a Pp. szabályairól. Ilyen értelemben ez az előadás egy kisebb fajta utazás lesz. A gondolatmenet alapja voltaképpen az, amit Széplaki elnök úr is említett a bevezető szavaiban: minden változik, és ebben a változásban nekünk mégis keresnünk kell az állandóságot is. Igyekszünk ezért visszanyúlni azokhoz az alapkérdésekhez, amelyek megadják ezekre a választ. Szerintem ezek az alapkérdések az elmúlt száz év polgári perjogában nem változtak.
Az egyik ilyen alapkérdés az, hogy miként látjuk a jogot. Ha azt a feladatot kapnánk, hogy mindenki írja le egy papírra a jog fogalmát, akkor valószínűleg különböző válaszokat olvasnánk ezeken a papírokon, pedig feltehetően hasonlóan gondolkodunk a jogról. Lehet azonban egy alapvető különbség abban, ahogy a jogot látjuk, és az sok tekintetben okoz fundamentális szemléletbeli különbséget. Ez a különbség nemcsak a jogász szakmai diskurzusokban jelenik meg, de alapvetően befolyásolja napjaink jogalkotási folyamatait is. Ezt a különbséget talán leginkább úgy írhatnánk le, hogy van, aki a jogban nem lát mást, mint a jogalkotó parancsát. Ebben a szemléletben a jog az, amit a törvényben a jogalkotó megmondott. Ha itt megállnánk, akkor a bíróságnak nem tulajdonítanánk nagyobb szerepet, mint hogy a jogalkotó szócsöve legyen a konkrét esetekben. Ha a jog valóban ez lenne, akkor jogászokra egyáltalán nem volna szükség a társadalomban, hiszen a jogalkotó leírt parancsát kimondani nem igényel külön képzettséget.
A másik szemlélet szerint – és én úgy gondolom, hogy alapvetően ez a helyes – a jog nem egyszerűen a szuverén parancsa, hanem a társadalmat szervező rend. Ha ez így van, akkor a bíróságnak nem az a feladata, hogy konkretizálja a jogalkotói parancsot, vagy megerősítse azt egy adott ügyben, hanem a bíróságnak meg kell határoznia ezt a rendet, és érvényesítenie kell a követelményeit. Oliver Wendell Holmes, az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának egykori bírája 1897-ben a „Jog ösvénye” címmel írt tanulmányában a következőt írja erről: „...olyan társadalmakban, mint a miénk, a bírákra van bízva a közösség hatalmának a parancsa, és szükség esetén a teljes államhatalom rendelkezésre áll az ítéleteik és határozataik végrehajtására”. Ami feltűnő, hogy ebben a felfogásban nem a törvényalkotót szolgálja ki a bíró, hanem a bírót szolgálja ki az államhatalom az állami kényszer érvényre juttatásával. A jog középpontja tehát nem a jogalkotó, hanem a bíró.
Egy másik gondolat, amivel szeretném megközelíteni az előadás elején említett konkrét kérdést, az az anyagi és az eljárási jognak a viszonya. Erről nem kívánok hosszan értekezni, ezért egyszerűsíteném a problémafelvetést. Tulajdonképpen kétféleképpen tehető fel ez a kérdés. Fel lehet tenni nagyon egyszerű, tárgyi értelemben. A polgári anyagi és eljárási jog nem választható szét élesen. Ez már önmagában azzal is igazolható, hogy a nemzetközi magánjogban olyan anyagi jogi kérdések is a lex forira utalhatók, mint például a szerződés természetbeni kikényszerítése. A Bécsi Vételi Egyezmény is tartalmaz ilyen megoldást, miközben ez számunkra a kötelezetti késedelemhez tartozó, természetes módon polgári anyagi jogi szabály. A megkülönböztetés az anyagi és eljárási jogi határidők között szintén arra kérdez rá, hogy egy adott jogszabályhely az anyagi jog vagy az eljárásjog terrénumára tartozik-e.
Ha az anyagi jog és az eljárási jog kapcsolatára nem a tárgyi jog értelmében, hanem mélyebb értelemben kérdezünk rá, akkor elég a kötelem Grosschmid Béni által adott meghatározására gondolni. Ő abból indult ki, hogy a jogi kötelezettségnek tulajdonképpen az állami kényszer a lényege. Tehát van a kötelezettségnek egy nagyobb halmaza, és azon belül van a jogi kötelezettség. A jogi kötelezettség nem attól jogi, hogy egy jogi normában le van írva, hanem attól, hogy ahhoz kapcsolódik egy állami kényszer. Ahogy ő ezt megfogalmazta, az anyagi jogi kötelezettségvállalás fogalmi eleme ez a kikényszeríthetőség. Ezt hívja ő „alaki kénytetőségnek”. A kereset szó maga azt jelzi, hogy van-e jogi kötelezettség vagy nincs. Ilyen értelemben az eljárási jog része az anyagi jognak. Nincs különbség igazából a kettő között, hiszen az anyagi jogi normáinkat a jogi kikényszeríthetőséggel definiáljuk, ami pedig bírósági úton történik meg. Nizsalovszky Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy a jogvédelmi igény nem attól függ, hogy „az állított jog önmagában létezik-e, hanem attól, hogy a perben azt mint létezőt, a bíró meggyőződésévé teszik-e. A jogvédelmi viszony tartalma nem egyedül a jog állításához, de nem is a jog létezéséhez, hanem a jog állításához és bizonyítottságához fűződik. Ez a tényállás egyszerre perbeli és peren kívüli. Peren kívüli annyiban, hogy azt úgy képzeljük, mint a peren kívül már létező, mégis a perben annak idején bizonyíthatót. Perbeli annyiban, amennyiben tudatában vagyunk annak, hogy a per jogalakító folyamat, amelynek az a feladata, hogy az anyagi jog létéről a bíróban bizonyítottság képzetét keltse.”
Ahhoz, hogy még közelebb kerüljünk a már jelzett konkrét problémához, foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogy a bírónak feladata-e az anyagi igazság keresése. Ebben még messzebb mennék vissza az időben, és Werbőczyt idézném. Ő így fogalmazott: „a jog pedig tárgya az igazságnak, ezért az ítélés elnevezésénél fogva annyi, mint az igaznak vagy jognak meghatározása abban az ügyben amely a bíró elibe kerül”. A bíróságnak ebben a gondolatkörben az a feladata, hogy „a jog kimondója legyen, mivel a jog szerint bíróság, bíráskodik, azaz igazságot szolgáltat a népnek”. Az az állításom, hogy bármennyire változnak az idők, az ítélet szerepe a társadalomban sosem változik meg. Az igazságszolgáltatásnak a modellje valójában borzasztóan egyszerű: a polgár úgy érzi, hogy igazságtalanság érte, ezért elmegy a királyhoz, hogy igazságot kérjen. Ma nem király van, hanem állam van, bíróság van, de ez nem érdemi változás. A polgár ma is azért fordul az államhoz, azért fordul a bírósághoz, hogy igazságot kérjen.
Hogy erről le lehet-e mondani vagy sem, az érdekes és nagyon is aktuális kérdés. Hadd olvassak fel egy idézetet 1911-es Plósz-féle Pp. miniszteri indokolásából: „Egyik javaslat a másikat követte azzal a céllal, hogy véget vessen az eljárás gyűlöletessé vált formalizmusának. A rendes eljárásban még mindig az írásbeliséggel járó formalizmus uralkodik, amely éppen a legfontosabb perekben gyakran végzetessé válik az anyagi igazság érvényesülésére, mert egyrészt korlátozza a bíró szabad közreműködését a peranyag tisztázása körül, másrészt, az esetlegességi elvnek merev keresztülvitelével a felek legcsekélyebb mulasztását az igazság hátrányára súlyos következményekkel sújtja. Az írás útján való közvetett érintkezés emellett az egyszerű ügyeket is bonyolódottakká és az eljárást hosszadalmassá teszi.” Hadd tegyek e mellé még egy idézetet az 1952-es Pp.-ből is: „ennek a törvénynek az a célja, hogy a bíróságok előtti eljárásban az állampolgárok személyi és vagyoni viszonyaival, továbbá az állam és az egyéb jogi személyek vagyoni jogaival kapcsolatban felmerült jogviták eldöntését az anyagi igazság alapján biztosítsa”. Az anyagi igazság érvényesülésének a biztosítását pedig ekképp fogalmazta meg: „A bíróságnak az a feladata, hogy a törvény céljának megfelelően az anyagi igazság kiderítésére törekedjék.”
Ehhez képest a 2016-os Pp.-vel egyfajta paradigmaváltás következett be a gondolkodásunkban, amely az eljárás célját a magánjogi jogviták tisztességes eljárás elvén nyugvó rendezésében és az anyagi jogok hatékony érvényre juttatásában, illetőleg az eljárási igazság biztosításában tételezi. A kérdés az – magunkhoz, de valamennyi jogászi hivatásrendhez is –, hogy lemondhat-e a bíróság az anyagi igazság biztosításáról és érvényesítéséről? Szerintem a válasz eléggé világosan az, hogy nem. Ha ezt megtesszük, akkor aláássuk a jogba és az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat. Az anyagi igazság érvényesüléséről való lemondás azzal a veszéllyel jár, hogy a jog nem tud érvényre jutni, illetve nem tudja a valódi társadalmi funkcióját betölteni.
Visszacsatolva arra a kérdésre, hogy a jog csak egy parancs vagy inkább a társadalmat szervező rend, felmerül egy másik kérdés is: az igazságszolgáltatás társadalmi funkció vagy csak egy szolgáltatás, amit az állam nyújt az állampolgárnak? Én azt gondolom, hogy nem volt tartósan működőképes egyetlen társadalom sem, amelyik az igazságszolgáltatást csak az állampolgárnak nyújtott szolgáltatásnak tekintette volna, de az sem, amelyik csak uralkodói parancsként definiálta a jogot; amelyik nem igényelte ezt a szervező rendet. Az, hogy hogyan jutottunk ide, viszonylag jól leírható. Az eljárási igazság paradigmájának az egyik jellegzetes vonása, hogy leszűkíti a bíró mozgásterét. Egy másik sajátossága, hogy erősen formalizált eljárást eredményez. A következménye pedig az, hogy eltávolítja a jogot a társadalomtól, és figyelmen kívül hagyja azt a társadalmi igényt, hogy a konfliktusokat rendezni kellene.
Tulajdonképpen, ha a korábbi idézeteket egymás mellé rakjuk, akkor azt hiszem, hogy a jelenlegi Pp. által sugallt eljárásjogi gondolkodás visszavisz minket az 1911-es Plósz-féle Pp. előtti időszakba. Nem kell azonban ezt feltétlenül elfogadnunk. Mielőtt erre rátérnék – és ez már a Pp. jogalkalmazásával kapcsolatos kérdés lesz – érdemes egy pillanatra Kafkának a Per című kisregényére gondolni. A Per által leírt folyamat nagyon jól kifejezi, hogy az állampolgár hogyan tud viszonyulni az igazságszolgáltatáshoz akkor, ha az egy formalizált, áttekinthetetlen és az igazságtól elrugaszkodott, önmagáért való jelenséggé válik számára. A feladat tulajdonképpen az, hogy amikor a Pp. 170. § (2) bekezdésének b) pontja azt mondja, hogy meg kell jelölni a keresetben az érvényesíteni kívánt jogot a jogalap megjelölése útján, akkor egész egyszerűen tegyük fel a kérdést, hogy mi a jog, és mi a jogalap. A Pp. értelmező rendelkezése próbál adni erre egy szabályt, amikor elvárja, hogy egy jogszabályhelyet jelöljünk meg. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy a jogalap és a jogcím polgári anyagi jogi szempontból rettentően homályos és meghatározatlan fogalmak.
Csak egy példát említve erre: alanyi jog, azaz az egyik jogalanyt a másik jogalannyal szemben megillető jog, pontosabban talán jogosultság alatt – ahogy arra Hohfeld rámutatott – egyaránt érthetünk követelést, privilégiumot, felhatalmazottságot vagy valamiféle immunitást. Maga a jogosultság, az alanyi jog is nagyon különböző lehet, és a magyar jogi nyelv szempontjából külön problémát jelent, hogy „jog” szó alatt a tárgyi jogot, azaz a jogi normát éppúgy értjük, mint az alanyi jogot, azaz a jogosultságot. Mi kodifikált polgári jogban gondolkozunk, de ez csak annyit jelent, hogy rendszerszinten akkor tartjuk jónak a következtetéseinket, ha azok anyagi jogi szabályok alapján levezethetők. Az előadás középpontjában álló problémát húsz évvel ezelőtt tematizáltuk. Akkor jelent meg az ún. jogcímhez kötöttség kérdése a magyar polgári eljárásjogi jogirodalomban. Azóta a kereset jogcímhez kötöttségével kapcsolatos viták és jogalkotói lépések eredményeként olyan tendencia azonosítható, amelyben folyamatosan szűkül a bírói mozgástér. Tulajdonképpen ez egy ellenhatás arra, amit talán a szocialista perjog aktivista attitűdjének nevezhetünk. Azok azonban, akik amellett kezdtek el érvelni, hogy jogcímhez kötöttségnek érvényesülnie kellene a polgári perben, csak annyit szerettek volna elérni, hogy a bírónak ne kelljen kilépnie abból a keretből, amit ügyként a felek a bíróság elé visznek.
Az 1990-es években mindenki frusztrált volt. Az ügyvédek frusztráltak voltak, mert ha ők – mondjuk, felperesként – egy jó érvelést tártak elő, azzal szemben az alperes védekezett valamivel, aztán a bíró mondott egy harmadik dolgot, esetleg valami teljesen mást, mint a felek, végül a másodfokú bíróság egészen mást mondott, mint amin az elsőfokú ítélet alapult. Az eljárások teljesen kaotikussá váltak, nem lehetett látni, hogy milyen mederben folynak. Nem akart azonban senki többet annál, minthogy ez a meder valahogy kijelölésre kerüljön. Tulajdonképpen ezért jelent meg az a gondolat, hogy csak a „fegyveregyenlőséget” kellene biztosítani, és nincs szükség az anyagi igazság keresésére, amiről azonban ma már látjuk, hogy korántsem egy szocialista gondolat volt. Ez volt a Plósz-féle Pp.-nek is a központi gondolata.
Ha a jogalap vagy a jogcím fogalmába belegondolunk, akkor azzal szembesülünk, hogy ezek a polgári jogban teljes egészében tisztázatlan fogalmak. Szoktuk használni őket a hétköznapi jogi diskurzusban, de más dolog, amikor egy egész törvény paradigmatikus rendszerébe épülnek be ezek a gondolatok, amelyeknek nincs jól körülhatárolható tartalmuk. A jogcím kifejezést szoktuk használni a kötelezettségvállalás államilag elismert alapjaként; szoktuk használni a tulajdonjog megszerzésénél, az átruházás kapcsán is. Könyvtárnyi elméleti szakirodalom született erről, főleg a német jogtudományban. Nem ajánlom senkinek, hogy olvassa el, szerintem nem érdemes. Vannak a jogtudománynak zsákutcái, és én ezt az egyik ilyennek látom. A jogcím ugyanis valójában egy borzasztóan egyszerű kérdésre akar választ adni, nevezetesen a „miért”-re vagy „mire tekintettel”-re. A felperes például követel 100 000,- Ft-ot az alperestől. A bíróság csak akkor fogja tudni megítélni a követelés jogszerűségét, ha megérti, hogy ezt az összeget miért vagy mire tekintettel követeli a felperes. A keresetjogra értelmezve ez annyit jelent, hogy a felperesnek meg kell mondania, hogy mire tekintettel illetné őt meg az alperessel szemben érvényesített jog. A jogcímre valójában csak azért van szükség, hogy az állam tudja, mi az, amit kikényszerít. A jogcím csak erről szól, és nem többről: tudni akarjuk, hogy az, amire tekintettel valaki a kötelezettségvállalást megtette, az olyan elfogadható alap lesz-e, amit majd a bíróság útján az állam ki fog kényszeríteni.
Van szerintem egy nehézsége a mai gondolkodásunknak. Hajlamosak vagyunk ugyanis túlértékelni az írott jogot. Nem kívánom ezt most hosszabban levezetni, csak arra utalnék, hogy a jogi norma értelmezése mindig a bíróság feladata. Az értelmezés pedig valójában annak a meghatározása, hogy a jogi normának az adott helyzetben mi a tartalma. A jogalkotó és a bíróság között tehát a jog tartalmának a meghatározása szempontjából igazából nincs érdemi különbség.
Tulajdonképpen akkor, amikor a Pp. alkalmazása szempontjából feltesszük a kérdést, hogy mégis mi az a jogszabályhely, amit meg kell jelölni, akkor korántsem mozgunk biztos talajon a jogalap meghatározásakor. Például, ha a felperes a személyiségi jogainak a megsértése miatt sérelemdíjat követel, akkor mi a jogalap? Mi az a jogszabályhely, amit meg kell jelölni? Az, hogy jogszabályhelyet kell megjelölni, a kodifikált jogban természetes. Ez egy érvelési sajátosság, mindig valamilyen jogszabályhelyhez kell kapcsolnunk a jogi következtetéseinket. Ha viszont elkezdjük túlértékelni a jogszabályhely szerepét ebben a rendszerben, akkor abból teljesen irreális következések adódnak, amivel szerintem ebben a teremben már valahol, valamilyen formában mindenki szembesült. Kér a felperes az egyik alapon, és el kell utasítani a másik alapon. A bíró esetleg tudja, hogy a felperesnek járna, amit kér, mégsem tehet ezért túl sokat, hiszen, ha a felperes rossz alapon kér, a bírónak a keresetet el kell utasítania. Ha a felperes rájön, hogy más alapon kellett volna kérni, akkor majd visszajön. És ez az a pont, ahol aláástuk az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat, mert a polgár eljön, és nem kap igazságot. Ha mi azt mondjuk neki, hogy azért nem kapott igazságot, mert rosszul mondta el, hogy mi a problémája, akkor ez társadalmi szempontból egyáltalán nem lesz kielégítő válasz. Ha valakit leköptek az utcán, és ezért állítása szerint sérültek a személyiségi jogai, és emiatt sérelemdíjat követel, mi mást kellene jogszabályhelyként megjelölnie, mint azt a rendelkezést, amely szerint személyiségi jogsértés esetén a jogsértő fél sérelemdíjat köteles fizetni? A követelés, azaz a sérelemdíj jogi alapja ez, és nem más.
A személyiségi jogsértéseken túllépve, ha a felperes kártérítést követel, elég arra a jogszabályhelyre hivatkoznia, amelyik azt mondja, hogy jogellenes károkozás esetén kártérítést kell fizetni. Ha a veszélyes üzemi felelősség kapcsán azonosítunk olyan normát, amelyik szerint az üzembentartó a felelős, akkor ott az üzembentartó felelősségét nem az általános felelősségi szabály, hanem a veszélyes üzemi felelősség szabálya fogja megalapozni. Ilyenkor erre kell a keresetben rámutatni. Ezzel a megközelítéssel a Pp. alapján is létezik az az értelmezési keret, amelyen belül nem kell, hogy az igazságszolgáltatás a formalizmus következményeként elveszítse a társadalmi funkcióját. Ha ebben létezne konszenzus a jogász hivatásrendekben, akkor ez semmilyen problémát nem okozna a jövőben. Pillanatnyilag ilyen konszenzus nem létezik. Nagyon köszönöm a figyelmet!
Dr. Barna Attila egyetemi docens
A jubileumi kötet bemutatása - Tanulmányok a győri felsőbb bíráskodás történetéből a XIX-XX. század fordulóján
Elnök Urak, Kedves Vendégek, Tisztelt Értekezlet!
Zárszóként az ebéd, és állófogadás előtt az a megtiszteltetés ért, hogy a kötetről, amelyet a kezükben tarthatnak, és amely kint áll az asztalon néhány ismertető szót mondhatok.
A kötet címe: Tanulmányok a győri felsőbb bíráskodás történetéből a 19-20. század fordulóján, és a 15 éves Győri Ítélőtábla évfordulójára állította össze a lelkes csapat.
Az előzmény 2018-ra datálható, amikor a bíróságtörténeti konferencia és kiállítás körút elindult, amelynek tavaly februárjában, itt Győrben is ünnepelhettük az évfordulóját, illetve megtekinthettük a kapcsolódó kiállítást. Ezt követte a Ráth György Bírósági történelem és hagyományápolási pályázat, amelynek eredményét a megalkotott kiadvány is jelenti, jelezve, a munkát folytatásra érdemesnek tartjuk.
A két születésnap, a 150 és a 15 éves évforduló adja meg a keretet, amelyből a kötet építkezett. Azt mondhatom elöljáróban, hogy bár több szakmából érkező szerző és szereplő, sokféle tanulmány olvasható itt, egy közös jel kirajzolódik, amelyet szem előtt tartottunk: vissza a forrásokhoz és vissza Győrhöz. Megnézni milyen irataink vannak az ítélőtábla tevékenységéről Győrben. Ez volt a legnagyobb probléma a munka kezdetén, alapvetően, mítoszokkal és fél információkkal küzdöttünk: talán nincs is forrásunk, nincsenek ezek meg, leselejtezték, eldobálták, és így tovább. Szerencsére viszonylag hamar, és itt a levéltár segítségét én is hadd méltassam, Dancsecz Mónikával megtaláltuk azt a forrásanyagot, amely sokkal bőségesebb annál, mint amit reméltünk. Széleskörű és alapvetően minden évről fellelhető forráskörről beszélünk, amely azért nagyon értékes, mert olyan merítést ad, amiből tényleg lehet építkezni nem csak egyes ügyeket kiragadni.
Ha a stáblistára koncentrálok, akkor ezen haladjunk gyorsan végig. Dicsérem a szerkesztőket, Molnár Andrea bírónőt és Széplaki elnök urat, akik összefogták a munkát, összetartották a csapatot és itt valódi összefogásról beszélhetek, sok munkaértekezletről és egy lektorált anyagról. A lektorálás okán Káhler Frigyes professzort köszöntöm, és köszönöm a segítő szakmai észrevételeit. A nyelvi lektort, Nemes Gábort dicséri a munkának egységes formába hozatala, az egységes lábjegyzet apparátus, illetve Krizsák Csaba fotóst és magát a Palatia Nyomdát kell megemlítenünk, amely ezt a 200 oldalas, szép kiadványt, kiváló papírra és kötésben, kellemes formátumban kiállította.
Az állófogadás előtt nézzük meg akkor gyorsan a menüt. Megtehetjük, nem vagyunk annyira sokan, hogy ne szóljak mindenkiről egy szót.
Előételnek erőleves következik, Wiener Tafelspitz Ferenc József módra. Annyi a baj ezzel a finomsággal, hogy ezt az erőlevest és ezt a tányérhúst belőlünk főzték és velünk is akarták megetetni az osztrák sógorok. Szabó Mátyás tanársegéd a bírói szervezet változásai Győrben és a vármegyében az 1848-as szabadságharc bukását követő évtizedekben tanulmányára utalnék itt, amely a modernitás és az alkotmányosság hagyományos ellentétére hívja fel a figyelmet. Egy kevéssé kutatott, meg nem mutatott, általánosságokkal elintézett fejezetét a magyar bíróságtörténetnek és a köztörténetnek is. Az ellentmondás, amikor az idegen hatalom ránk erőszakolja a rendeleteit, az országra teszi a bírósági szisztémáját, amit általában tankönyvi szinten ennyivel el is szoktunk intézni. Mátyás tanulmányának a lényege és nagy értéke, hogy kibontakozik belőle az, ami valódi erőfeszítést és szervező munkát jelentett ebben a 10-15 évben. Leképeződik annak vármegyei megjelenése, külön egy szemléltető ábrával is, amit nem nagyon tudtunk még eddig felrajzolni. Alapvetően az osztrák rendszernek a hazai megjelenését látjuk, bár mi már a mai nap Darák Elnök úr jóvoltából ellátogattunk Bécsbe, de az a dekadens és nagyvilági Bécs volt, ami mindennel vitatkozott. Ez itt a katonás és hivatalnoki Bécs, amely a saját bírósági rendszerét, de a mégis csak a modernebb elvek szerint működő bírósági szisztémáját erőlteti rá Magyarországra. Ez a fajta széles kitekintés és a tisztázó munka, ami a gyökerét adja ennek a tanulmánynak.
Dancsecz Mónika megyei levéltár igazgató segítségét én is méltatom, és dicsérem azt a bátorságot, ahogy ő történészként és levéltárosként abból a hihetetlen terjedelmes anyagból nagyon jól összegyúrta egy olyan alapkutatások nélküli terület összegzését, ami leszűkítve Győrre koncentrál a dualizmus korában. Célja, hogy bemutassa a polgári jogszolgáltatás ítélkező szervezeteinek fejlődését és működését Győrben a polgári korszak kezdetén.
Amit én kiemelnék, hogy csak egyes fejezetekre utaljak és csináljak hozzá kedvet: Győr, mint a modern igazságszolgáltatás kapujában lévő város, és az első folyamodású bíróságok megszervezéséről szóló részt. A legizgalmasabb mozzanat természetesen az ítélőtábla létrehozása, illetve az harc, amelyet Győr, Sopronnal és Szombathellyel vívott az 1880-as évek végén, a ’90-es évek fordulóján. Az a rivalizálás, amely az ítélőtáblák felállítása körül forgott, ahol Győr a vitában számos érvet fel tudott sorakoztatni. Mindezt a szerző sok-sok képpel illusztrálja, és kedves a győri jogakadémiára, a bírói gyakorlatra és az ítélőtáblai tevékenységre utaló mondatokkal zárja tanulmányát.
Széplaki László elnök úr a bírák fegyelmi felelősségéről fogalmazta meg munkáját, miről másról is írhatna egy elnök? A 19-20. század fordulóján vizsgálta, a Királyi Ítélőtábla, mint elsőfokú fegyelmi bíróság gyakorlatát.
Amit az iratanyagról az előzőekben mondtunk, itt különösen igaz volt: alapvetően három felé voltak osztva a papírok, és legnehezebben értékelhetőek, rendezetlen állapotban az úgynevezett elnöki iratokat találtuk. Mindenféle ügytípus található itt: szociális kérelmek, tejutalvány, albérleti hozzájárulás és sokféle hivatali ügy volt benne. Kiemelve a fegyelmi ügyek sokasága, ami nagyon jól mutatja az aprópénzre váltását annak a folyamatnak, amiről a mai ülésen is hallhattunk. Hogyan lesz egy a független bíró valóban független, hogyan emeljük fel a bírói hivatást egy olyan mítosszá, amelynek számon kérhető követelményei vannak és kerülnek elbírálásra ezek a hivatali bűntettek és fegyelmi vétségek, amelyeket bűnvádi eljárásként tárgyalnak a bíróságok ügyészi közreműködéssel. A fegyelmi ügyekben alapvetően rendkívül változatos a magánéleti, az erkölcstelenségektől a különböző hivatali bűntettekig húzódik a sora azoknak a példáknak, amelyeket szépen és olvasmányosan taglal a tanulmány. A botrányos magaviselettől, az írásba foglalási késedelmek miatti eljárásjogi, vagy pedig egyébként más bíró ítéletének minősítésével kapcsolatos ügyekig terjed a portfólió, melynek következménye akár a hivatalvesztés és minden javadalom elvesztése lehetett.
Molnár Andrea a Győri Ítélőtábla bírája és a kötetünk szerkesztője, egy nagyon érdekes és számomra hiánypótló munkával rukkolt elő. Ez pedig nem más, mint az I. világháború környéki pénzromlás, és az ezzel összefüggő valorizáció, vagyis a korona értékvesztése kapcsán magyar bíróságokra háruló gyakorlat és hiányosságok kérdésére hívta fel a figyelmet, másfél évtizedig magukra hagyott bíróságok címmel írt tanulmányban.
A pénzromlással kapcsolatban, − amit mindannyian tanulunk történelemből − mindig a legnagyobb gondot jelenti akár a középkorról beszélünk, akár későbbi időszakról a valós érték meghatározása. Az ember értékeket, értékhatárokat emleget, adókat említ, és soha nem tudja, hogy mit is ért az adott fizetés, mit jelent egy akkori bírságnak a ma is kifejezhető értéke. Ez az átértékelés, komoly közgazdasági kihívás elé állítja gyakran a történészeket is. Ebben a korszakban pedig magát a bírósági tevékenységet is, hiszen tulajdonképpen, az hogy a pénztartozások 5, 10 vagy 20 éven belül mit jelentettek, hogy azokat hogyan kellett törleszteni, ez rengeteg magánjogi problémát okozott, amelyet kimondhatjuk a jogalkotás sem mert felvállalni. Kiváló alkalom a mai tanácskozás, mert reflektálhatunk arra, hogy ha manapság beszélünk a bírói gyakorlatról, akkor itt típusosan egy majdnem 15 éves időszakot elemezhetünk, ahol kizárólag bírói gyakorlatra volt bízva ez a fajta érték meghatározás és érték megőrzése. Itt kifejezetten megint a precedensjog érvényesülésére szeretnék én is utalni ezzel kapcsolatban, hiszen a törvényhozás nem, vagy csak már egy biztonságos időszakban mert hozzányúlni a tárgyhoz. Maga a Kúria is alapvetően idegenkedett a valorizáció alkalmazásától, inkább a lehetetlenülés szabályainak bővítésére tett kísérleteket.
A főétel következik, és azok az egyes nagyobb ügycsoportok, amelyeket a levéltárban megtalálhatunk, és amelyek közül az egyik legérdekesebbet Vajda Edit, Szalainé Joánovits Krisztina bírák taglaltak. Főfogásunk pedig: a Bakonyi bicskás pecsenye jóasszony módra. Győri Királyi Ítélőtábla 1930. és 1940. között tárgyalt gyilkossági ügyeiből válogattak, engedték, hogy áradjon a törvény szava, és itt áradnak is az emberölési ügyek bőséggel.
Nagyon nagy számban, hiszen hihetetlen gazdag a levéltári anyag. Azt kell mondani, hogy ha az ember az évköröket nézi az emberölési, illetve szakszerűbben gyilkossági ügyek azok, amelyek túlnyomó többségét képezik a büntető ügyeknek a tárgyalt korszakunkban. Van itt minden, ami élvezetesen borzongató bulvár hír. A szerzők kiválóan használták azt az eszközt, hogy a korabeli sajtó által tudósított − kellően bulvárosan tárgyalt − ügyek, mögé tették a valódi jogtörténetet. Nyugodtan feliratozhatjuk, hogy a leírtak megtörtént események, azok valós háttérrel rendelkeznek. Ugyanakkor mégis mindig megmarad az érdekfeszítő bemutatása az eseményeknek, ahol a gyengeelméjű ezermestert megölő feleség, a nemi eltévelyedések sokasága és minden egyéb gyarlóság mellett, sok-sok férfi holttesttel találkozunk. A viccet félretéve azt gondolom, hogy az ügyekben az egész korszak társadalmi, erkölcsi és jogi lenyomata megjelenik. A korszak tükre, a revolver sajtó cikkei és a helyi közvélemény is jól láthatóvá válik amellett, hogy nagy szakszerűséggel feldolgozott és a mai jogi nyelvre lefordított jogesetekkel találkozunk.
A korszak szociális és nyugdíjrendszerének a lenyomatát tükrözi egy nehéz tanulmány, amelyet Kelemen Roland győri jogi kar tanársegéde jegyez. A polgári kor társadalombiztosításáról gyakran, mint a szociográfiai, vagy szociológusok által feldolgozott témáról szoktunk beszélni, kevésbé az ahhoz társuló társadalombiztosítási bíráskodási tevékenységről. Roland a társadalombiztosítás polgári jogi szabályainak bemutatásával kezdi a munkáját. Öregség, rokkantság, özvegység, árvaság esetéről szóló biztosítási rendszereket vázolja, és egy zabolátlanul növekvő fa képe az, ami kibontakozik előttünk. A rendszert terebélyes fához hasonlítja, amelyet sok-sok szakmai vita igazított formára, és amelyhez sok-sok rendszer-leágazás igazodik. Ami a legfontosabb az a hatáskörök tisztázása, amely meghatározásra került az általános bíróságok és speciális bíróságok között: egyértelműsítve, hogy a társadalombiztosítási bíráskodás felsőbírósága a Budapesti Királyi Ítélőtábla volt, jogegységi feladatokkal. Ez azonban nem zárta ki, hogy a tágabb biztosítási ügytípusok, így a kihágási ügyek helyi bíróságok előtt, így a Győri Királyi Járásbíróság gyakorlatában is megjelentek, a szerző ezekből is válogat.
Desszertként röviden Admirális tortával magam következem, vagyis az állami főhatalom és az államfő védelme a két világháború közötti ítélőtáblai perekben. Hogyan jelennek meg vajon a politikai perek helyben, vagy régiós szinten. Megjelennek-e a kisebb súlyú ügyekben és milyen szigorral, mennyit változik a büntetőjog az I. világháborút követően. Az államforma és az államfői hatalom változásával, a kormányzó és király cseréjével hogyan változtak a jogszabályaink. A dilemmát és nehézséget egyrészt a gyorsan változó állami hatalom formái jelentik: népköztársaság, tanácsköztársaság, köztársaság, és királyság újra, és még sincs király, így tovább. Másfelől fel kell tennünk a kérdést, hogy a régi jogszabályokat a sokat dicsért Csemegi-kódex állam elleni bűncselekmények fejezeteiben szereplő tényállásokat tudták-e, lehetett-e alkalmazni ezekben a zavaros időkben. Hogyan reagált a jogszabály-alkotás és hogyan védi itt ebben az esetben egy ítélőtáblai bíróság, a hatáskörbe tartozó személyi kört.
Az emberölési és gyilkossági ügyek kapcsán jeleztem, hogy megjelenik a korszak lenyomata, véleményalkotása, viselkedési mintái, ezt itt is el lehet ezt mondani. Alapvetően vétségi alakzatokról beszélünk, amelyekből minden évben 3-4 ügyet lehetne felhozni, és csak az élvezetesebbekből válogattam. A kérdésünk lényege, hogy a korszakban mi foglalkoztatta a polgárokat? Horthy Miklósból lesz-e király és megkoronázzák-e, a kormányzó-helyettes, aki az orosz fronton lezuhant ittasan vezette-e a gépét, kocsmai elszólások, pletykák, amelyek így a politikai élet szintjére elértek.
Egy történész kollégától kölcsönzött, átköltött idézettel fejezném be az ismertetésemet, amikor a kutatócsoportunk a hitvallásáról nyilatkozhatok. Sokan úgy vélekednek, a kutató munkája, hogy ne csak bemutasson, hanem alapvetően a múlt eseményeit a mai szempontokhoz és értékekhez igazítsa, talán minősítse is. Pedig ez a fajta értékelés nem mindig helyes, különösen politikai ideológiai vagy túlságosan modern szemüvegen keresztül nem ad valós képet. A valódi forráskutatás a bíróságtörténeti irat-fondokban, ami egy 100-150 évvel ezelőtti joganyagot jelent, sokkal inkább a rendelkezésre álló múlt darabjainak összeillesztését és kiegészítését jelenti. Megérteni, hogy ezt a szeletet hogyan tudjuk kibontani, és részleteiben önök elé tárni. Ezért érdemes a források sokaságában elmerülve, ezekhez igazodva és megtérve keresni a tények sallangmentes igazságát, a kutató-csapat pedig ezt tette meg.
Büszkén ajánlom a kötetet szíves forgatásra, köszönöm szépen!