Megismételt eljárásban a Fővárosi Ítélőtábla a 2022. szeptember 21-én kihirdetett ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, a felperes tulajdoni igényét az Esterházy-műkincsekre alaptalannak ítélte.

A felperes az I. rendű alperessel szemben előterjesztett keresetében – a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 5:13. § (3) bekezdésére hivatkozással – a perbeli, az 1919-ben Fraknóról Magyarországra szállított, valamint az 1947-ben Kapuvárnál megtalált és a Herceg Esterházy Hitbizományhoz tartozó műtárgyak tekintetében tulajdonjoga megállapítását kérte. A III. rendű alperessel szemben előterjesztett – a Ptk. 5:36. § (2) bekezdésére alapított – keresete arra irányult, hogy a bíróság kötelezze a III. rendű alperest, mint jogalap nélküli birtokost, hogy a IV. rendű alperestől hozzá átszállított műtárgyakat adja vissza a IV. rendű alperes részére. A IV. rendű alperest az 1923-ban létrejött és azóta fennmaradt letéti szerződés teljesítésére kérte kötelezni oly módon, hogy a szerződésnek megfelelően gondoskodjon a birtokában lévő, valamint a III. rendű alperestől visszaszállítandó műtárgyak őrzéséről.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet.
A tulajdonjog megállapítása iránt előterjesztett keresetet az elsőfokú bíróság érdemben nem vizsgálta, azt arra hivatkozással utasította vissza, hogy hiányoznak a megállapítási kereset előterjesztésének a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (régi Pp.) 123. §-ában meghatározott konjunktív feltételei.
A további kereseti kérelmek vizsgálata során a tulajdonosi láncolat fennállását az elsőfokú bíróság nem látta megállapíthatónak, amely nélkül a felperest nem illeti meg az a jog, hogy a keresetben megjelölt műtárgyak tulajdonjoga védelmében fellépjen; a III. rendű alperessel szemben ezért a kereshetőségi jog hiánya miatt utasította el a keresetet.
Megállapította az elsőfokú bíróság azt is, hogy nincs olyan letéti szerződés, amelynek a teljesítését kérhetné a felperes a IV. rendű alperestől. Az elsőfokú bíróság rámutatott, hogy az állami tulajdonszerzés a hitbizományok megszüntetéséről szóló 1949. évi VII. törvény 2. §-a alapján a törvény erejénél fogva (ex lege) bekövetkezett, azaz az I. rendű alperes a törvény hatályba lépésének az időpontjában tulajdonjogot szerzett a perbeli műkincseken, ezért a IV. rendű alperessel szemben előterjesztett keresetet sem találta alaposnak.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az felperes és az I. rendű alperes jelentett be fellebbezést.
A felperes elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását; másodlagosan az ítélet megváltoztatását, és a keresetnek helyt adó döntés meghozatalát kérte.
Az I. rendű alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatásával a részére megítélt perköltség összegének a felemelését kérte.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a 7.Pf.20.731/2020/25. számú ítéletével helybenhagyta.
A Kúria, mint felülvizsgálati bíróság a Pfv.II.20.909/2021/9. számú végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a Fővárosi Ítélőtáblát új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A Kúria álláspontja szerint a felperes keresete kiterjedt a Kapuvár mellett megtalált 58 darab műtárgyra is. Ha a másodfokú bíróság a megismételt eljárásban fenntartja azt az álláspontját, hogy az adott ügyben – az elsőfokú bíróság okfejtésével szemben – a megállapítási kereset eljárásjogi feltételei fennállnak, akkor egyrészről a határozata tényállásában a „kapuvári kincsek”-kel kapcsolatos tényeket is rögzítenie kell, másrészről meg kell adnia az indokát annak, hogy a hatályon kívül helyezett ítéletben részletesen értékelt többi műtárgyra vonatkozó jogi okfejtése irányadó a „kapuvári kincsek”-re is; ha pedig azokkal kapcsolatban eltérő álláspontra helyezkedik, akkor annak kellő indokát kell adnia.
A Kúria iránymutatása szerint a megismételt eljárásban egyfelől annak ismételt vizsgálata szükséges, hogy az osztrák jog alkalmazása kizárt-e a per tárgyává tett vagyontömeg egészére, illetve milyen jelentősége van a felperes által hivatkozott nemzetközi szerződéseknek. Másfelől csak a tulajdonosi pozíció tisztázása után lehet dönteni III. és IV. rendű alperessel szemben előterjesztett kereseti kérelmekről, így arról is, hogy a felperes kereshetőségi joga kiterjed-e a IV. rendű alperessel fennállónak tartott kötelmi jogviszonyra – a letétre – is.

A Fővárosi Ítélőtábla ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A Fővárosi Ítélőtábla – az elsőfokú bírósághoz hasonlóan – nem értett egyet a felperes érvelésével, miszerint a Tanácsköztársaság időszakában Magyarországra szállított és „szocializált” (köztulajdonba vett), a Herceg Esterházy Hitbizomány vagyonába tartozó műtárgyak alkotórészi/tartozéki kapcsolatban álltak a Fraknói Várral, így azokra az osztrák jog vonatkozott, és az osztrák hitbizományok megszüntetésekor azok (V.) Esterházy Pál magántulajdonába kerültek. Az alkotórészi/tartozéki kapcsolatot a fődologgal fennálló funkcionális kapcsolat határozza meg. A műtárgyak nem voltak tartósan egyesítve az őrzési helyükül szolgáló Fraknói Kincstárral, így az alkotórészi kapcsolat szóba sem jöhetett. A műtárgyak és az ingatlan térbeli kapcsolódása megszűnt, amikor a műtárgyakat Budapestre szállították, ez azonban nem változtatott a vár rendeltetésszerű használhatóságán, a kincstárt alkotó helyiségek továbbra is alkalmasak maradtak más műtárgyak, avagy más dolgok használatára, így tartozéki kapcsolat sem állt fenn.
A „szocializáció” céljából Magyarországra szállított perbeli műtárgyak – ebbe nem beleértve a „kapuvári kincseket” – 1919-ben kikerültek a Fraknói Várban lévő dologösszességből, ezzel a vár és a műtárgyak közötti térbeli kapcsolódás (azóta tartóan) megszűnt. Ekkor megnyílt annak a lehetősége, hogy a dologösszességből kiváló, a továbbiakban „önálló ingó dologként viselkedő” műtárgyak tulajdonjoga elváljon a fődolog tulajdonjogától, ami be is következett a műtárgyegyüttes 1919. évi „szocializációjával”.
A dologösszességből való kiválás azzal vált véglegessé, hogy a szocializált műtárgyak 1919 augusztusi visszaadását (a szocializációt megelőző tulajdonviszonyok helyreállítását) követően a hitbizományi birtokosok nem intézkedtek azok Fraknóra történő visszaszállítása iránt, holott azok tulajdonjogát a Tanácsköztársaság bukása után visszakapták. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a Magyarországon maradó műtárgyak jogi megítélése véglegesen elvált a Fraknói Várban lévő ingóságok jogi megítélésétől, mivel ettől kezdődően a Magyarországon lévő ingóságokra a magyar jogot kellett alkalmazni.
A hitbizományi birtokosok akaratával egybeesett, hogy a műtárgyak Magyarországon maradjanak, és az utolsó hitbizományi birtokos, (V.) Esterházy Pál 1923-ban saját akaratából kötött letéti szerződést a műtárgyak Iparművészeti Múzeumba való elhelyezése érdekében. Ez a letéti szerződés megszűnt azzal, hogy 1944-ben – ugyancsak saját akaratából – az összes műtárgyat visszavette a letétből, és azokat az őrzés helyét eltitkolva a Tárnok utcai Budavári Esterházy Palota pincéjébe rejtette el. Ezzel azonban a műtárgyak nem kerültek ki a hitbizományi vagyonból, azok jogi értelemben továbbra is hitbizományi kötöttség alatt maradtak. A hitbizományi vagyonból ugyanis csak azok a vagyontárgyak kerültek ki, amelyek kötöttség alóli felszabadítására (elidegenítésére), a hitbizományi bíróság engedélyt adott. A jogszabályoknak megfelelő vagyonfelszabadításra a magyarországi hitbizomány-test tekintetében nem került sor, így a perbeli műtárgyak kivétel nélkül a hitbizományi vagyonba tartoztak, amikor hatályba lépett az államosításukról szóló 1949. évi VII. törvény. Ezzel a műtárgyak a törvény erejénél fogva (ex lege) minden további jogi aktus nélkül a Magyar Állam tulajdonába kerültek. Az államosítás folytán bekövetkezett tulajdonváltozást nem lehet figyelmen kívül hagyni a több, mint 60 évvel később hatályba lépett Alaptörvény XIII. cikkére alapítva, amely alkotmányos védelmet biztosít a tulajdonjognak. Az Alaptörvény záró rendelkezései egyértelműen megerősítik: annak hatálybalépése nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabályoknak a hatályát; ezért azok jogkövetkezményeit figyelembe kell venni. Az államosítás folytán a műtárgyak nem tartoztak bele (V.) Esterházy Pál hagyatékába, így azok nem kerülhettek be a felperesi magánalapítvány vagyonába sem. A felperes tulajdonjogi igénye ezért megalapozatlan.

Lényegében az előzőekben kifejtett jogi érvelés vonatkozik a „kapuvári kincsek” tulajdonjogának a megítélésére is. A rendelkezésre álló adatokból az volt megállapítható – amire a felperes maga is utalt a fellebbezési eljárás során – hogy a műtárgyak 1947-ben Kapuvár mellett (azaz Magyarország területén) voltak fellelhetőek, és azok hitbizományi kötöttség alatt álltak. Ezen túlmenően (V.) Esterházy Pálnak a Soproni Királyi Törvényszékhez 1948. május 24-én benyújtott beadványa okirati bizonyítékként azt is alátámasztja, hogy 1947. évi fellelésüket megelőzően a „kapuvári kincsekhez” tartozó műtárgyak kivétel nélkül az eszterházai kastélyban voltak elhelyezve. A felek egyike – a felperes sem – vonta kétségbe a bírósághoz intézett beadvány valóságtartalmát, amelyből kitűnik, hogy a Kapuvárnál megtalált, hitbizományi kötöttség alatt álló műtárgyakat az eszterházai kastélyból azért távolították és rejtették el, hogy azok a háborús dúlás ellenére megmaradjanak. Az egykori Eszterháza Magyarország területén helyezkedett el, majd 1950-ben beolvadt a Fertőd néven létrehozott településbe. A „fekvés helyére” figyelemmel a „kapuvári kincsekre” is a magyar jogot kellett alkalmazni; ennek megfelelően járt el (V.) Esterházy Pál, amikor feltüntette azokat az 1948. május 24-i beadványához csatolt hitbizományi leltárakban. Az esetleges korábbi térbeli kapcsolódás ugyanis – ahogy az a szocializáció céljából Magyarországra szállított műtárgyakkal összefüggésben már kifejtésre került – önmagában nem alapoz meg sem alkotórészi, sem tartozéki jellegű dologkapcsolatot. Ez azt jelenti: a Magyarország területén fellelt „kapuvári kincsek” az 1949. évi VII. törvény hatálybalépésekor – ugyanúgy, ahogy a szocializáció céljából 1919-ben Magyarországra szállított műtárgyak – a törvény erejénél fogva a Magyar Állam tulajdonába kerültek.
A tulajdoni kereset megalapozatlansága folytán a III-IV. rendű alperesekkel szemben érvényesített kereset sem lehet eredményes, hiszen tulajdonjog hiányában a felperes még akkor sem tölthetné be a letevő jogutódjának a jogállását, ha az 1923-ban megkötött letéti szerződés nem szűnt volna meg.

Budapest, 2021. szeptember 21.

Fővárosi Ítélőtábla Sajtótitkárság