A Fővárosi Ítélőtábla 2020. április 14-én tárgyaláson kívül hozott ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, a felperes tulajdoni igényét az Esterházy-műkincsekre megalapozatlannak találta.

A felperes keresetében a Magyar Állam I. rendű alperessel szemben a tulajdonjogának megállapítását kérte a keresetlevelében felsorolt műkincsekre a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 5:13. § (3) bekezdésére hivatkozással. A III. rendű alperes, mint jogalap nélküli birtokos kötelezését meghatározott műtárgyak IV. rendű alperes részére történő birtokba adására kérte. A IV. rendű alperessel szembeni keresetében pedig azt kérte, hogy a bíróság kötelezze a IV. rendű alperest a keresetlevélben felsorolt műtárgyak tekintetében az 1923-ban létrejött letéti szerződésben vállalt kötelezettsége teljesítésére akként, hogy gondoskodjék a külön felsorolt műtárgyak III. rendű alperestől történő visszaszállításáról, újbóli őrzésbe vételéről, a már birtokában lévő további műtárgyak letéti őrzéséről; a műtárgyakat a letéti alapleltárban tartsa nyilván, és tartózkodjon azok jogosulatlan harmadik személyek részére történő kiadásától.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. 

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes és az I. rendű alperes fellebbezett.
A felperes elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását, és a keresetnek helyt adó döntés meghozatalát kérte.
Az I. rendű alperes fellebbezése csupán a javára megítélt perköltség felemelésére irányult.

A Fővárosi Ítélőtábla a veszélyhelyzet során érvényesülő egyes eljárásjogi intézkedések újbóli bevezetéséről szóló 112/2021. (III. 6.) Korm. rendelet 27. § (1)-(2) bekezdése értelmében tárgyaláson kívül bírálta el a fellebbezéseket; és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyó ítéletet hozott, kiemelve abból azokat a releváns indokokat, amelyek a kereset elutasításához vezettek.

A felperes azzal érvelt a Tanácsköztársaság időszakában Magyarországra szállított és „szocializált” (köztulajdonba vett), a Herceg Esterházy Hitbizomány vagyonába tartozó műtárgyakra kiterjedő tulajdonjoga mellett, hogy azok alkotórészi/tartozéki kapcsolatban álltak a Fraknói Várral, azokra az osztrák jog vonatkozott, így a hitbizományok megszüntetésekor Esterházy magántulajdonba kerültek. Ezzel az érveléssel a Fővárosi Ítélőtábla – az elsőfokú bírósághoz hasonlóan – nem értett egyet.
Az alkotórészi/tartozéki kapcsolatot a fődologgal fennálló funkcionális kapcsolat határozza meg. A műtárgyak nem voltak tartósan egyesítve az őrzési helyeként szolgáló Fraknói Kincstárral, így az alkotórészi kapcsolat szóba sem jöhetett. A műtárgyak és az ingatlan térbeli kapcsolódása megszűnt, amikor a műtárgyakat Budapestre szállították, ez azonban nem változtatott a vár rendeltetésszerű használhatóságán, a kincstárt alkotó helyiségek továbbra is alkalmasak maradtak más műtárgyak, avagy más dolgok használatára, így tartozéki kapcsolat sem állt fenn.
A dologösszességből való kiválás befejezetté vált azzal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után a Magyarországon lévő hitbizományi vagyonra a magyar jogot kellett alkalmazni. Magyarország joghatósága annak következtében állt be, hogy a hitbizományi birtokosok nem intézkedtek a műtárgyak Fraknóra történő visszaszállítása iránt, holott azok tulajdonjogát a Tanácsköztársaság bukása után (már 1919 augusztusában) visszakapták. A hitbizományi birtokosok akaratával egybeesett, hogy a műtárgyak Magyarországon maradjanak, és az utolsó hitbizományi birtokos 1923-ban saját akaratából kötött letéti szerződést a műtárgyak Iparművészeti Múzeumba való elhelyezése érdekében. Ez a letéti szerződés megszűnt azzal, hogy 1944-ben – ugyancsak saját akaratából – az összes műtárgyat visszavette a letétből, és azokat – az őrzés helyét eltitkolva – a Budavári Esterházy Palota pincéjébe rejtette el. Ezzel azonban a műtárgyak nem kerültek ki a hitbizományi vagyonból, azok – jogi értelemben – továbbra is hitbizományi kötöttség alatt maradtak. A hitbizományi vagyonból ugyanis csak azok a vagyontárgyak kerültek ki, amelyek kötöttség alóli felszabadítására (elidegenítésére), a hitbizományi bíróság engedélyt adott. A jogszabályoknak megfelelő vagyonfelszabadításra a magyarországi hitbizomány-test tekintetében nem került sor, így a perbeli műtárgyak kivétel nélkül a hitbizományi vagyonba tartoztak, amikor hatályba lépett az államosításukról szóló 1949. évi VII. törvény. Ezzel a műtárgyak a törvény erejénél fogva (ex lege) minden további jogi aktus nélkül a Magyar Állam tulajdonába kerültek. Az államosítás folytán bekövetkezett tulajdonváltozást nem lehet figyelmen kívül hagyni a több, mint 60 évvel később hatályba lépett Alaptörvény XIII. cikkére alapítva, amely alkotmányos védelmet biztosít a tulajdonjognak. Az Alaptörvény záró rendelkezései egyértelműen megerősítik: annak hatálybalépése nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabályoknak a hatályát; ezért azok jogkövetkezményeit figyelembe kell venni. Az államosítás folytán a műtárgyak nem tartoztak bele az utolsó hitbizományi birtokos hagyatékába, így azok nem kerülhettek be a felperesi magánalapítvány vagyonába sem. A felperes tulajdonjogi igénye ezért megalapozatlan.

Budapest, 2021. május 11.

Fővárosi Ítélőtábla Sajtótitkárság