Előirányzat-felhasználási keretszámla: 
10034002-00287601-00000000

Bírói letéti számla: 
10034002-00287601-21000005

Eljárási illeték számla: 
10032000-01012585-00000000

EFER elszámolási számla (Bírósági Fizetési Portálon keresztül történő befizetésekre szolgál): 
10034002-00287601-02000006 

2003. július 2-án Szegeden 53 év után született meg olyan bírósági határozat, amelyet a Szegedi Ítélőtábla nevében hirdetnek ki. Nem csoda hát, hogy az ítélőtáblás ítélkezés két generációnak is az újdonság erejével hatott, s még ma is sok olyan, a jogban kevésbé járatos polgár akad, aki nem igazán tudja elhelyezni az ítélőtáblákat az igazságszolgáltatás rendszerében.

Már maga az elnevezés is - ítélőtábla, vagy táblabíróság - többeknek fejtörésre ad okot. A tábla név meghonosodását dr. Balogh Elemér a Szegedi Tudományegyetem professzora a következőkkel magyarázza:

- A táblabíróság kifejezés a latin tabula szóból származik. Már a középkori magyar igazságszolgáltatásban feltűnik, mint jogi természetű kifejezés. Egyrészt arra utal, hogy az ókorban több jelentős törvényt, mint például Rómában a 12 táblás törvényeket, vagy Hammurappi törvényeit táblákra írták. Másrészt a tabula szó másik jelentéséből, az asztal kifejezésből kell kiindulni, amikor a táblabíróság szó eredetét keressük, ugyanis a tabula asztalt is jelentett.

A társas bíráskodás kialakulásakor, amikor már nem egy személy döntött egy-egy per kimeneteléről, a bírák egy asztal mellett ülve tárgyaltak. Ez egyben a bírói hatalom kifejezése is volt, ugyanis a bíróság elé idézettnek állva kellett kivárnia a döntést, míg a per során csak azok ülhettek, akik a bíróság, vagyis hatalom képviselői voltak.

A tabula (tábla) szót a bíráskodás mellett a törvényhozás is átvette hazánkban, ugyanis a magyar két kamarás országgyűlés egyrészt alsótáblában, míg a főrendi ház tagjai a felsőtáblában üléseztek. Az ülésrendet ott is az jellemezte, hogy a képviselők egy hatalmas asztal mellett foglaltak helyet.

Hunyadi Mátyás Decretum maiusa

Ha a táblabíróságok történetét vizsgáljuk, kiderül: a királyi táblabíróság szervezetéről I., vagyis Hunyadi Mátyás Decretum maiusa (1486:68.tc.) és a Jagelló-kori törvények sora rendelkezett. A királyi táblán az uralkodó részére mindig külön szék volt fenntartva, amelyet I. Mátyás - különösen péntekenként, amikor a szegények ügyeit tárgyalták - gyakran el is foglalt. A királyi táblán szabály szerint jelen voltak az ország rendes bírái, helyetteseik, ítélőmestereik, továbbá azon perbeli személyek, akiket szakértőként, vagy tanúként hívtak meg. A királyi tábla hatáskörébe tartoztak azok a perek, amelyek meghaladták a megyei törvényszékek hatáskörét, tehát csak a kúriában voltak indíthatók. Ide tartozott a megyei törvényszékektől, a vajdai, a báni bíróságoktól fellebbezetett ügyek eldöntése is.

A táblabíróságról az évszázadok során többször is születtek törvények. Ezek sorában a legfontosabb 1723-ban lépett érvénybe, amikor elkezdte munkáját a pesti királyi ítélőtábla, s a felsőbíróságok átfogó reformja keretében kialakult a hivatásos bírói kar, a tábla lett a gyakorlati jogászképzés iskolája és a képesítéshez kötött ügyvédi kar bölcsője is. Az ítélőtáblák országos rendszere az Osztrák-Magyar Monarchia idején tovább fejlődött. A XIX. század végére, a kiegyezést követő években kialakított bírósági rendszer állandósult, megtörtént a bírósági szervezet egységesítése. Az 1868:LIV.tc. radikálisan átalakította az addigi bírósági szervezetet. Világosan elkülönültek egymástól a rendes és a külön bíróságok azzal, hogy az ítélkezés súlypontja a rendes bíróságokra tevődött át. A rendes bíróságok hierarchiájának élén a Királyi Kúria állt, ezt követette a Királyi Ítélőtábla, a törvényszék és a járásbíróság. Az 1890:XXV. tc. az addigi két ítélőtábla helyett (Budapest, Marosvásárhely) 11 királyi ítélőtáblát hozott létre, összesen 245 bíró ítélkezett a budapesti, a debreceni, a győri, a pécsi, a szegedi, a kassai, a pozsonyi, a temesvári, a kolozsvári, a nagyváradi és a marosvásárhelyi táblabíróságon.